Kékszakállú a Dunán

BARTÓK: A kékszakállú herceg vára
Kovács István, Kolonits Klára
Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara
vez.: Selmeczi György
rendezte: Silló Sándor
2005. március 20. - Duna TV

Amíg a különféle tévécsatornák mára szinte kizárólag minden valóságtól elrugaszkodott valóság- és talkshow-kkal próbálják magukra terelni a figyelmet, a Duna TV megint lépett egyet, és elkészítette legújabb Bartók-adaptációját. A csodálatos mandarint és a Cantata profanát ezúttal A kékszakállú herceg vára követte.

Pedig Bartók Béla operája közel egy évszázada még mindig feladja a leckét. Nézőnek, rendezőnek, énekesnek és karmesternek egyaránt. Az énekeseknek a szólam perfekt zenei megszólaltatásán túl a figura értelmezésével kell megküzdeniük, a dirigensek a részletek egybeforrasztásával kínlódnak, a rendezők a szimbólumrendszer kibontásával, míg a nézők mindezek megértésével és felfogásával. Bartók és Balázs Béla ugyanis nem adott túl sok kapaszkodót.

Az utóbbi szövegére komponált egyfelvonásos opera ugyanis voltaképpen cselekmény nélküli misztériumopera. Az események (két ember sétálgat és beszélget egy házban) csak szimbolikusan értelmezhetők. Viszont - épp ezért - számos olvasata lehet. A különféle Kékszakállú-feldolgozások próbakövét az jelenti, hogy a darab rendezőjének van-e sajátja, s ha igen, konzekvensen végig tudja-e vinni a darabon.

A mű a Prológgal kezdődik, mely csak mostanában kezdi visszanyerni szerepét, pedig a komponista nyilván nem ok nélkül biggyesztette a darab elé. Poénnak hat, ha azt mondom: ez az első kulcs a mű megértéséhez. Nem hagyható el, mint azt oly sok helyen teszik, bevezet a misztériumba. További veszélyt jelenthet a szöveg esetleges dagályos (ne adj\' isten melldöngetős) felfogása. A filmen Jordán Tamás (szerencsénkre) minden pátosz nélkül, csöndesen-finoman súgja fülünkbe. Mint egy kedves mesét, sietség nélkül. (\"Régi rege, haj mit jelent, Urak, asszonyságok?\") Dőljünk hátra és gondolkodjunk!

A rendező Silló Sándor magasról, egy tetőteraszról indít. Messzebb jólöltözött pár, bennük sejthetjük Kékszakállút és újdonsült asszonyát. Azután már csak sötét, a színes kamera fekete-fehérre vált, egészen a darab végéig (\"Megérkeztünk, íme lássad ez a Kékszakállú vára!\"). A rendező lecsapott a Prológ egy sorára (\"Szemünk pillás függönye fent, Hol a színpad: kint-e vagy bent?\"). A vár a filmen ugyanis egy színházbelső, s hogy még világosabb legyen, mindjárt az első snittek során egy a padlón heverő klasszikus maskarás álarcmotívum mellett haladnak el.

A rendező (aki egyben a látványtervet is gondozta) pompás érzékkel találta meg a nagy lehetőséget a színház különféle tereiben a darab bemutatására. Megmutat szinte mindent, rideg lépcsőházat, korlátokkal, hatalmas előtéri tükröket (\"vizes a fal\" - bújik oda Judit), ruhatárat a fogasok rémisztően fegyelmezett rendjével, a folyosói páholysort (\"nagy csukott ajtókat látok\"), a nézőtéri járást, a fölszinti zsöllyét, a színpadot a felnyíló vasfüggönnyel (\"lásd, ez az én birodalmam…\"), a zsinórpadlást, a megvilágított zenekari árkot (\"Milyen tó ez, Kékszakállú? - Könnyek, könnyek…\"). Az eredmény lenyűgözően találó, amit a rendező a rendkívül kontúros és éles világítással még tovább fokoz. A téren és a fényeken túl más kellékre nincs is szükség, ezt a birodalmat járja be bő óra alatt Kékszakállú és Judit. Ez alól csak a második ajtó körül zajló háttérvetítés a kivétel. Pergő homokszemek, illetve a fegyverek kamrája alatt harci képek futnak, tankkal, robbantással - szerintem feleslegesen.

Egy opera filmes megvalósítása olyan lehetőségeket kínál az alkotók számára, ami színpadon kivitelezhetetlen. Ezek elsősorban a közeli képek, az arcjáték, az apró nüanszok rajongóinak kedveznek. Különösen nagy érték ez olyan kamaraművek esetében, mint Bartók kétszereplős operája. De nem megfelelő kézben mindez a visszájára is fordulhat(na). Silló példás színészvezetéssel veti magát az operába. Hihetetlen, mennyi arcát jeleníti meg a közreműködőknek. Azt gondolhatnánk, hogy ennyi idő alatt rá is unhatnánk hőseinkre, de nem! Állandóan változó szögek és helyzetek a filmes eszköztár teljes arzenáljával folyamatosan ébren tartják és fokozzák a feszültséget. A rendezőnek ebben nagy segítségére van a fantasztikus munkát végző operatőr, Nemes Tibor és a vágó Di Pol Jolanda.

Az alkotók nem riadnak vissza a műfaji áthallásoktól sem. Kékszakállú egy-egy megvilágításban a hajdani nagy Dracula-színész Lugosi Bélára emlékeztet, Judit olykor pornószínésznőket megszégyenítő érzékiséggel fonja át kedvese nyakát. (\"Kékszakállú add a kulcsot […], mert szeretlek.\") A film segítségével meg tud jelenni az a finom gúny Kékszakállú szája sarkában (\"Ugye Judit, jobb volna most vőlegényed kastélyában?\"), máshol megriadt kisfiússá tud válni az arca (\"Váram sötét töve reszket\"). A kulcsok megjelenítésének nehéz kérdését a rendező a lehető legegyszerűbben oldotta meg: a csukott tenyér megnyitásával. Így nyílik a szemérmes férfilélek is, nehezen tárulva és óvatosan.

A kékszakállú herceg alakítója Kovács István. Puha, meleg és kiegyenlített basszusa eleve determinálja a figura megközelítését. Kékszakállúja kicsit bizonytalanul mozog a világban. Vágyik a szeretetre, de riad is tőle. Egyszerre zsarnok és kisgyermek. Szólamát tökéletes zeneiséggel artikulálja, szövegmondása példás.

Judit szerepére az előzetes papírforma szerint kevés lenne Kolonits Klára. De a papírforma látványosan felborul. Egyrészt a stúdió segít a művésznőnek, ahol (a mélyebb regiszterben) hangja kevésnek bizonyulna a súlyosan hangszerelt zenekar áténekléséhez, másrészt meg a figura nőiességét olyan erővel jeleníti meg, hogy az elmossa az esetleges korlátokat. Minden szavát pontosan érteni, ami szólamában ritka kincs.

A produkció zenei vezetője és karmestere Selmeczi György pontos elképzeléssel érkezhetett az első próbára. A lebilincselően összetett zenei szövet kristálytisztán, áttetszően jelenik meg pálcája nyomán. Nemcsak kibontja a bonyolult anyagot, de össze is rakja. Magyarán nemcsak a szólamok jelennek meg példás rendben, hanem a nagy egész is. Nemcsak azt tudja, minek kell megszólalnia, azt is, hova vezet az út. A produkció egésze így zenei tekintetben is biztos lábakkal állja az összehasonlítást más Kékszakállú-felvételekkel. A közreműködő Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara minőségben eléri a legnagyobb együttesek által támasztott követelményeket, munkájuk nagyban emelte az összességében egyébként is nagyszerű teljesítményt.

A darab végén Kékszakállú - immár egyedül - elindul a zsinórpadlás tetejére, a fény felé ugyan, de mégis egyre csak sötétebb lesz (\"…éjjel lesz már, éjjel … éjjel\").

Köszönet a Duna TV-nek az élményért!