Karajan, kétszer

Karajan - The Second Life
Eric Schulz filmje
Deutsche Grammophon

Herbert von Karajan
Der philharmonische Alleinherrscher
Klaus Lang könyve
Edition Musik & Theater

Ősz hajú, töpörödött öregember a zenekar élén. Állkapcsa szorítva, bal keze kétszer-háromszor megrándul – aztán beinti az orkesztert.

És egybedől Ég és Föld és Pokol.

A hetvennyolcéves Herbert von Karajan pálcája alatt megszólal a Don Carlos autodafé-jelenete.

Ha csak fél percem lenne arra, hogy valakinek Karajan művészetét megmutassam, ezt a DVD-részletet választanám. Benne van Európa Főzeneigazgatójának egész lénye, a „Nem azért születtem, hogy parancsoljanak nekem” kitétel, ahogyan (az alább ismertetendő könyvben) nyilatkozta.

Letisztulni látszik: a XX. század második felének két karmesteróriása van (persze a rengeteg „nagy” mellett): Karajan és Carlos Kleiber. Ők ketten azok, akik haláluk után évtizeddel- évtizedekkel új és új rajongókat képesek szerezni, akiknek felvételeit újra és újra ki lehet adni.

Sőt, új matéria publikálható, mint a DGG DVD-je.

Mi mással indulhatna a film, mint a Zarathustra nyitó taktusaival – a karajani „creamy” hangzás egy eklatáns példájával.

A korong zömében eddig publikálatlan anyagokat tartalmaz. Igen érdekesek Karajan Günter Hermanns hangmérnökkel folytatott telefonbeszélgetései, de megszólalnak más technikusok, számos korábbi zenésze, és többször, hosszasan, s persze csodálattal nyilatkozik Anne-Sophie Mutter.

Karajan koncertjeinek, filmfelvételeinek sorában a legkorábbi a Till Eulenspiegel egy 1964-es, még fekete-fehér részlete, kronológiailag az utolsó Bruckner Nyolcadik szimfóniájának részlete, a halála előtti esztendőből. Számomra a legmegrázóbb a legendás Mahler Kilencedik koncertjéből rövid snitt – a CD-t megjelenése óta a mű legnagyobb felvételének tartottam, sorry, Walter, sorry, Abbado, döbbenetes látni, hogy a rendszerint visszafogott mozdulatokkal dirigáló Mester itt milyen vehemens.

Érdekes Bach Magnificatjanak a próbája is, ma már nem így játsszák ezt a zenét, de Karajan irányítása alatt meggyőzően alakul ki az interpretáció végleges formája.

Többször bepillantást nyerhetünk a berlini Jesus-Christus-Kirche stúdióban zajló munkába, és persze feltűnik Karajan, a magánember is, lányával síelve, privátjetjét vagy Porschéját vezetve.

Számos apróság hozza őt emberközelbe – racionalitása, ahogy koncert után két meghajlás között időt szakít (spórol) pár dedikációval, vagy szállodai vacsoraszámlája – rendkívül szerényen és keveset étkezett.

Vagy tucatszor megnéztem ezt a DVD-t, s mégsem tudom teljesen visszaadni a hangulatát. A XX. század egyik legnagyobb előadóművészének portréja bontakozik ki, aki nagyon hamar belátta, nem lehet teremtő alkotó, így nagy alkotások nagy interpretátora lett. Nélküle nem válhatott volna azzá a komolyzenei hangrögzítés, amivé lett, talán nem, vagy sokkal később és másképp születhetett volna meg a DVD.

Sokat gondolkodtam, hogy konkludáljam ezt a rövid ismertetőt. Mindenkinek ajánlom, nézze meg a filmet?

Nem, ez kevés.

Aki szereti a komolyzenét, aki „konzerv” formájában is élvezi, nem engedheti meg magának, hogy ez a korong ne legyen meg a gyűjteményében.

Szomorúak Schulz filmjének azon képsorai, melyek az idős, pókhasú, beteg Maestrot mutatják – és szomorúan zárul Lang könyve is, mely a dirigens és a Berlini Filharmonikusok közötti majd’ 35 éves kapcsolat szomorú végét is ecseteli. Jómagam egyszer láttam Karajant „élőben”, 1988 vége felé, Bécsben, a Berliniekkel – Schönberg Verklärte Nachtját és Brahms II. szimfóniáját vezényelte. Megrendítő volt, ahogy az idős mester a kottatartókra kapaszkodva bevonszolta magát, az orkeszter és vezetője közötti ellentétet mutatta, sok zenésze kajánul mosolygott. A koncert tele volt apró technikai hibákkal – de az a hangzás, Istenem, rá két héttel hallottam ugyanazt a Brahms szimfóniát ugyanazzal a zenekarral, Abbado pálcája alatt, ott minden perfekt volt – de az a gejl, buja hangzás, ami csak Karajanra volt jellemző, hiányzott.

A bő háromszáz oldalas kötet végigviszi az olvasót Karajan és a Berliniek kapcsolatán, pályatársak (Böhm, David Ojsztrah, Streseman és mások) nyilatkoznak, gazdag a képanyag, de a könyv mégiscsak egy szűkebb réteghez szól. Ám érdemes elolvasni, ha másért nem, azért az állításért, amit Karajan saját magáról mondott, és aminél jobban semmi sem jellemzi „Európa Főzeneigazgatóját: „Nem hagyom, hogy művészeti kérdésekben befolyásoljanak, én egymagam döntök. Nem azért születtem, hogy parancsoljanak nekem.”