Japán sorstragédia (Stravinsky: Oedipus Rex)

STRAVINSKY: Oedipus Rex
Jessye Norman, Bryn Terfel, Philip Langridge, Min Tanaka
Tokyo Opera Singers
Shinyu-Kai Chorus
Saito-Kinen Orchestra
cond: Seiji Ozawa
directed by: Julie Taymor
Universal - Philips
074 3077 4 PH

Élénken él bennem annak az Oedipus-felvételnek a pátosza, ahol a narrátor szerepét maga a szövegíró, Jean Cocteau vállalta. \"Spectateur!\" kiáltása elmesélhetetlen, leírhatatlan. Az általa megalapozott emelkedettség tette naggyá a felvételt, sőt, kissé magát a darabot is.

És akkor mit várhatunk egy 1992-es japáni operafesztiválon fölvett film-adaptációtól, ahol a narrátor japán nyelven szól, a latin nyelven éneklő szintén japán kórust pedig helybeli zenekar kíséri?

Mit várjunk konkrétan ettől az opera DVD-től?

Elsősorban súlyos megrázkódtatást!

Megrázkódtatást attól a felismeréstől, hogy a közeliben fotózott, gésa-stílusban, vagyis intenzíven sminkelt narrátor hölgy (Min Tanaka) antréja még sokkal erősebb és hatásosabb, mint Cocteau-é volt hajdan. Rájövök hamar, hogy talán a latin eredetű, amúgy is nemzetközivé vált kifejezéseken túl én éppúgy nem értek franciául, mint japánul. Az arckifejezésekből, a hangsúlyozásból, a gesztusokból viszont értek, az pedig itt egészen rendkívüli. Meg merem kockáztatni, hogy a franciát értő nézők is jobban járnak ezzel az adaptációval, (legfeljebb ők nem az angol feliratot fogják választani).

A készítők kezdetben talán nem is számoltak vele, de az a tény, hogy a narrátor előadása már első benyomásra is rendkívül kimunkált, ugyanakkor \"idegen\" a legtöbbünk számára, csak kiemeli a történet mitikus földöntúliságát.

Egészen pontosan ugyanezt a hatást sikerül elérni azzal, hogy a főszerepeket szobrokkal és szimbólumokkal játszatják. A kőfejekkel másfélszeres életnagyságúvá toldott figurák a szintén hatalmas kézfejeikkel együtt csak sematikus mozdulatokra képesek, így sokkal inkább hasonlítanak ókori festmények kizárólag egy nézőpontból ábrázolt, kicsavart testű alakjaira vagy a Húsvét-sziget ismert istenfejeire, mint hús-vér emberekre. A színpadon hús-vér emberek csupán agyagmúmia-maszkok mögött - mint Théba arctalan pestises lakói - jelennek meg.

Igazán hatásos a színpadi látvány.

A rendezések két fő típusával többször találkozunk, mint szeretnénk. Ismerjük egyrészt a mindent ráhagyó, enervált rendezéseket \"ahogy szoktuk\" jelszóval, de gyakran látunk mindent felforgató, a tradíciókon kívül a zenét is kerékbe törő elképzeléseket is.

Julie Taymor \"harmadik utas\"-rendezése egészen különleges és újszerű.

Nagyon is újszerű abban, hogy határozott és \"erős\", és mégsem megy a zenével szemben, hanem megtámasztja azt. Stravinsky operája ugyanis nem klasszikus énekesközpontú opera. Akkor már inkább fennhangú szavalókórussal, statikus jelenetekkel operáló ókori görög dráma, középkori moralitás, vagy vásári spektákulum. Sztárénekesek nélkül jól érvényesülhet, de jó rendezés, jó díszlet, jó színpad nélkül nem.

A jó énekeseket ráadásba kapjuk.

Jessye Norman meggyőző, Bryn Terfel súlyos, de a teljes vállalkozás legnagyobb részét a címszerepet éneklő Philip Langridge és - a már említett narrátor -, Min Tanaka viszi a vállán. Ozawa a Saito-Kinen Zenekar élén egyszerűen teszi a dolgát, de itt nincs is szükség másra.

Ez az operafilm így jó, ahogy van. Kötelező alapmű!