Időutazás a fotelben - A sevillai borbély

ROSSINI: A sevillai borbély
Hermann Prey, Enzo Dara, Luigi Alva, Teresa Berganza, Stefania Malagú
Claudio Abbado
Universal / Deutsche Grammophon DVD

18. századi Sevilla, 19. századi zene, 20. századi előadás, egy 21. századi nézőnek. Ez Jean-Pierre Ponnelle 1972-ben filmre álmodott A sevillai borbély-operafilmje. Ponnelle, aki jelmez- és díszlettervezője is volt saját munkáinak, négy évvel az elhíresült Figaro előtt, Salzburgban rögzítette celluloidra a zeneirodalom talán legtöbbet játszott, s valószínűleg legnépszerűbb vígoperáját.

Rendezése - ez hamar kiderül - szándékoltan nem quasi operaelőadás, sokkal inkább (zenés) tévéfilm. Nincs látványos nagytotál a színházépületről, csillogó közelik az aranyozott stukkókról, s a zenekart is mindössze egyetlen alkalommal (a nyitány alatt) láthatjuk. Igaz, ekkor megcsodálhatjuk a Beatle-frizurás, gátlástalanul fiatal Abbadót. A zenés tévészínházban tehát kényelmesen hátradőlhetünk kedvenc fotelünkben, abban a biztos tudatban, hogy két órán át nekünk játszik mindenki. S ez így is van. A fantasztikus díszletben, gátlástalanul a \"kamera szemébe\" nézve, csak nekünk énekelnek a hetvenes évek Rossini-sztárjai.

Hogy ki is a főszereplője ennek a keserédes komédiának, Ponnelle nem döntötte el. Egyformán szeretetre méltó, vagy egyformán szánalmas valamennyi figura. A Zorró kinézetű Figaro (Hermann Prey), vagy a rajzfilmesen eltúlzott Doktor Bartolo (Enzo Dara), a hősszerelmes Almaviva (Luigi Alva) vagy a kikapós Rosina (Teresa Berganza). Ebből kifolyólag a néző - hiába is kacsintgatnak rá - kissé kívül marad az eseményeken.

Komédiásokat látunk komédiát játszani. És ez nem igazán jó. Egyetlen, már-már valódi érzelmet Berta (Stefania Malagú) harmadik felvonásbéli áriájában (\"Il vecchiotto cerca moglie\") fedezhetünk fel.
A vocéval sehol sincs baj. Könnyed, pergő, lírai. Szinte mindenki. Bár Berganza - talán szerepénél fogva is - előnyösebb helyzetben van, mint a többiek.

A rendezés korrekt, realista módon követi a cselekményt. Apró, de ízléses poénok azért persze akadnak, s néhány világításbeli megoldást is tanítani lehetne. Ilyen például Basilio Rágalomáriájának egyszerű, de nagyon látványos kivitelezése, de nagy csodák nincsenek.

Sajnos, az agyonreklámozott, feljavított hangminőség csak egy-egy jelenet idejére érvényes, egyébként áriáról recitativóra ugrál a hangerő, a hangszín.

A tévés közvetítések hagyománya szerint sok közeli, és még több second látható a képernyőn, s mivel nincsenek egetverő operatőri találmányok, vagy vágói trükkök, az egész képi megvalósítás a tévéjáték-fílinget erősíti az emberben.

A Scala zenekara remekül érzi magát a műfajban. Abbado vezényletével könnyedén, vidáman, de nagyon precízen szólnak, hajlékonyan kísérik az énekeseket.

Végül is a csuda tudja, mi a bajom ezzel a DVD-vel. Elméletileg minden megtalálható benne, ami biztosítéka lehetne a tökéletesnek - jó opera, kiváló rendező, remek zenekar és énekesek -, s valami hiányérzetem mégis maradt.