Idomeneo-recenzió egy szemtanútól

MOZART: Idomeneo
Yvonne Kenny
Carol Vaness
Philip Langridge
Jerry Hadley
London Philharmonic Orchestra
Vez.: Bernard Haitink
Rendezte: Trevor Nunn
Warner DVD 5050467-3922-2-9

Johannes Chrysostomus Wolfgangus Theophilius levele atyjának Salzburgba, az Úr ezerkilencszáznyolcvanharmadik évében.

\"Drága apám!
Csakhogy végre egy perc szabadidőhöz jutok. Láthatja, sokat korholt fia nem mulaszt el egyetlen alkalmat sem, hogy tájékoztassa új operájának ángliusföldi sikeréről. Először is szeretném megnyugtatni, hogy cseppet sem kell aggódnia amiatt, hogy túlságosan is törekednék a népszerűségre errefelé. Új operámban, mely az Idomeneo címet viseli, mindenfajta ember számára van zene. Már persze a szamarakat leszámítva, akikből itt sincs kevesebb, mint otthon.

Kérése, miszerint számoljak be röviden a librettóról, számomra parancs. Tudom, drága atyám is erősen aggódott az ódivatú történet miatt, s nem is alaptalanul. Magam is meglehetős aggodalommal kezeltem az egykori görög mitológiai mellékcselekményt:

Egy krétai uralkodó feleségét, bizonyos rosszéletű Médeát elcsábította egy Leukosz nevű férfi, aki ráadásul nem is a kis hölgy bájait, hanem urának vagyonát nézte jó szemmel, s csakhamar elzavarta otthonról az egész pereputtyot, majd puccsal átvette a hatalmat. Közben a felszarvazott férj is hazafelé kóricált, de egy vihar meggátolta a partot érésben, s így kénytelen kelletlen megígérte, hogy az első embert, akit meglát, feláldozza az isteneknek.
Gondolhatod, mennyire viszolygott érzékeny lelkű fiad, amikor kiderült, hogy az első ember persze tulajdon fia volt. Itt még jött valami járvány - ezt azonnal töröltettem - és száműzetés is.

Szóval, ezzel a gyenge sztorival froclizott a helyi operaügynök. Azt mondja, a librettót egy kiárusításon vette Franciahonban valami Fénelon nevű egyházi személytől az Úr ezerhétszázas éveinek legelején. Ott Telemakhosz kalandjai néven volt - állítólag(!) - nagy siker. Elég az hozzá, hogy a véres történetből előbb Crébillons, majd Antoine Danchet urak írtak librettófélét. Nem akarlak untatni a továbbiakkal. Elég annyi, hogy végül engedelmes fiad beleegyezett, hogy ebből a hozott anyagból összeférceljenek számára egy mutatós kis drámát.

Na most, ha nagyra becsült atyám azt mondja, hogy túl sok az áthallás a történetben, akkor - szokása szerint - megint fején találta a szöget. Ragaszkodtam hozzá, hogy - az uniós csatlakozás örömére - operámban a foglyokat testvérként (sőt, azon is túl) szeressék. Varesco küldött is az egyik postával egy kórusnak való szöveget \"testvér lészen minden ember\" kitétellel, de plágiumgyanúsnak találtam, s végül nem is használtam fel.

Nos, ami az előadást illeti, nincs okom panaszra. A Glyndeburne Fesztivál - azt mondják - elég jó szakmai hírnévnek örvend. Ha nem is olyan nívós, mint az Ünnepi Játékok nálunk, de megjárja.

Mindenekelőtt a zenekarról.
Tudod, mennyire csodáltam a mannheimi szimfonikusokat! Főleg a fúvósoktól voltam oda. Nos, a fővárosi zenekar sem kutya! Londoni Filharmonikus Zenekar néven játszanak, és nagyon is jól! Híján vannak minden bántó robosztusságnak, mely oly gyakran szegi kedvemet operáim előadásakor. Furcsa, de itt nem engedtek vezényelni. A szakszervezetre hivatkoztak meg arra, hogy én úgyis jól elvagyok a jogdíjakból, ne vegyem el más zenészek kenyerét. Ezzel tulajdonképpen egyet is értettem.

Tudom, most megdorgálsz, hogy miért hagytam magam kisemmizni egy jól fizető hakniból, de értsd meg, nem akartam összerúgni a port a helyiekkel. Különben is, alig értjük egymás szavát. A németet borzalmasan beszélik.
Úgyhogy bizonyos Benard Haitink ragadta magához az irányítást, és meg kell, hogy mondjam, nem kellett csalódnom benne. Mintha kívülről ismerné az egész életművemet.

A címszereplő sokkal jobb, mint a müncheni bemutatón volt! Tudod, mennyit küszködtem Raaf úrral, mire úgy-ahogy el tudta énekelni szerepét. Itt ilyen gond nincs. Philip Langridge tökéletes ura a hangnak és szerepformálása is a legjobbak közül való. Talán ő érezte meg a legjobban, hogy ez nem egy egyszerű opera seria! Ez egy zenedráma. Ezt a kifejezést egyébként egy Harnoncourt nevű férfi hajtogatja. Én ugyan nem egészen tudom, mit ért rajta, de mindegy is, míg Idomeneómat életem főműveként emlegeti.

Idamante szerepét ezúttal nem kasztrált énekli. S nem tudom, ennek örülnöm kellene inkább, vagy sírnom bánatomban. Tény, hogy annó dacumál dal Pratóval sem jártam jobban. Jerry Hadley nincs minden tehetség híján, de hangja nem igazán szép, s ráadásul kellemetlen, feminin bájgúnárrá alacsonyítja le szereplőmet. Sokkal jobb viszont a két női szereplő. Nem is tudom, melyikükkel kezdjem.

Elektra szerelmes/bosszúvágyó alakját Carol Vaness hozza remek, kemény hanggal és fúria-lendülettel, míg a valódi főszerepet, Ilia megformálását bizonyos Yvonne Kenny énekművésznőre bízták a helybéliek. Bár kijelentésem nem éppen p. c., megkockáztatom, hogy az ifjú Idamante nem fiatalos szépsége láttán, hanem gyönyörű hangja hallatán szeret bele az (egykori) trójai rabszolganőbe.

A színrevitel kapcsán már akadt egy kis nézeteltérésem Trevor Nunn úrral. Nem tudom, mi végre, de japán színházi köntösbe öltöztette művemet. Elhúzható rizspapír-falak, futon, keleties árny(ék)játékok. Mindehhez illő ruhákat is varrattak énekeseim részére. Elképzelheted meglepetésemet! Nem mondom, végül is miért ne, nem vagyok én ellene a posztmodernnek sem.

De úgy érzem, pont a drámaiság veszített valamennyit ebben a kissé távolságtartó előadásban. Tudod, hogy szívem csücske (és sok-sok freudista pszichoanalitikus kedvenc rejtélye) a nagy kvartett a harmadik felvonásban. Sokan, sokféle módon próbálták már értelmezni, belelátva szeretett apámuram és szerénységem, valamint imádott Stancim feszült viszonyát. Erre csak annyit mondhatok: gondolta a fene. De átkozottul jól szól ez a négyes. Ha másért nem, ezért (és a Jupiter-szimfónia lassú tételéért) érdemes volt élnem.

Soha nem múló, mélységes tisztelettel:

Wolfgangus Magnis corpore parvus\"