Idézőjelek között, avagy a nagy falvédő-fíling (Egy Bűvös vadász Württembergből)

Carl Maria von Weber:
Der Freischütz
Württembergische Staatsoper, Stuttgart
Vez.: Dennis Russel Davies
Rendezte: Achim Freyer
Videó rendező: Hartmut Schottler
Warner DVD 5050467-3524-2-1

Mindenekelőtt: már megint az irigység beszél belőlem. Hiszen a Warner most piacra került újdonsága szerint \'81-ben olyan - zeneileg - szinte tökéletes előadásnak tapsolhatott a Württembergi Operaház (szemlátomást) matinéközönsége, amely mifelénk legfeljebb egy-egy ritka, kegyelmi pillanatban jön/jöhet/jöhetne létre. A kitűnő zenekar, az amerikai Dennis Russel Davies irányításával nem csak az énekesek egyszerű kísérője, hanem a \"zenedráma\" aktív részesévé növi ki magát. A hangzás - már a nyitánytól kezdve - kidolgozott, árnyalt, a belépések pontosak, a dinamika változatos. Tömör vonósok, homogén és gikszermentes(!) kürtök, finom fafúvók - külön kiemelve a remek oboaszólót.

Az igen magas színtű instrumentális alapokra azzal egyenrangú kórus is került. Minden operaház, minden operaelőadás leggyengébb pontja az \"éneklő tömeg\". Már pusztán létükkel megkeserítik a rendező és a karmester dolgát. Mert sokan vannak, és ráadásul énekelnek is, mert mozognak, s mert szerepük szerint játszanak. Ez utóbbi kettővel ez az előadás sem sokat törődik - de erről majd később -, viszont ami a vokális teljesítményt illeti, minden dicséretet megérdemelnek. A színpadon ugyanis egy valódi kórust látunk/hallunk, akik képesek egyszerre belépni, egyszerre énekelni s teszik mindezt magától értetődően tisztán.

Aztán itt vannak a fő- és mellékszereplők. A Wagner-szerepekből ismert Toni Krämer könnyed tenorja Max szerepében telitalálat, mint ahogy remek társai Wolfgang Probst (Kaspar) vagy Caterina Ligendza (Agathe) is. Emlékezetes - zenei - élményt nyújtanak Agathe és Ännchen/Annuska kettős jelenetei is, ez utóbbi - részben - a finn Raili Viljakainen érdeme. Szóval, szinte mindenki szép és jó - az egy Kunót alakító Fritz Linke kivételével - s hogy mégis marad bennünk jó adag hiányérzet, az már a rendező, Achim Freyer \"érdeme\".

Freyer magasan jegyzett név a szakmában. Ettől persze még eszébe juthatott volna sokkal több minden is. De nem (nagyon) jutott. Úgy döntött, hogy stilizálja a \"rémdrámát\", melynek eredményeképpen egyfajta \"színház a színházban\"-effektus jött létre. A mozdulatok, mimikák bábuszerűek, a jelmezek szintén. Nem vállalkozott egy valódi dráma megjelenítésére, hanem magát az idézőjelet emelte négyzetre. Ettől mindenki azonnal önmaga, és az operajátszás paródiájává válik. Tiroli bőrgatyás, hullámzó, söröskorsós kocsmatömeggé. Árvalányhajas, havasigyopár-szagú frajlajnná. Komódok mélyén elfekvő, barnult papírú csoportképfotók elevenednek, és merevednek meg a színpadon. Az arcokon több kiló smink, a szívekben műérzések. A szándékoltan esetlenül, s persze látványosan kitámasztott fatábla-díszlet maga a megtestesült festett giccsművészet. Bár, nehéz mosolygás nélkül tűrni azt a pillanatot, amikor ablakot nyitnak rajta, hogy aztán a kivágatban egy másik festett valóságban gyönyörködhessünk.

Az egész előadás egyfajta falusi, csűrben, pajtában történő operajátszás szatírája. Játsszuk, hogy játszunk. Ha pokol, akkor legyen pokol, de közben megmutatom azt is, hogy a csontvázakat, tűzkerekeket madzagok rángatják, a mélyből feltörő fényeket rudakra szerelt lámpák szolgáltatják a süllyedőből. Kint is vagyunk, bent is vagyunk, csak valahogy olyan igazán jó érzésünk nincsen.

A tévéváltozat (Hartmut Schottler munkája) igazi profi munka. Megmutat mindent, amit a helyi néző láthatott és hozzáteszi azt, amitől tévé a tévé. A megfelelő közeliket, a ritmusos plánváltásokat.
Életemben kétszer láttam színpadon a Bűvös vadászt. Mindkétszer \"modern\" rendezésben. Egyelőre úgy vagyok vele, mint egy régi-régi (ez esetben, a felvétel idején 160 éves) múzeumi tárggyal. Szép, szép, talán még érdekes is, de a szívemet nem melegíti meg.