Hommage á Ghiaurov - a Don Carlo a Metropolitanből

VERDI: Don Carlos
Nicolai Ghiaurov, Plácido Domingo, Louis Quilico, Ferruccio Furlanetto
Mirella Freni, Grace Bumbry
A New York-i Metropolitan Operaház zenekara és énekkara (karigazgató David Stivender)
Vez.: James Levine
Rendezte: John Dexter
Videó: Brian Large

New York, 1983. március 26.
Universal / Deutsche Grammophon (2 DVD)
00440 073 4085

Huszonéves voltam már, amikor megértettem Verdi Don Carlosát.
Bázelben történt, egy középkori templom kerengőjén sétálva és meditálva. Életemben először jártam egyedül a Nyugaton. Diákként, persze kempingezve és éhezve. Pár héttel korábban megismert szerelmem nélkül.
És ott, azon a gyönyörű gótikus kerengőn eszembe jutott a Carlos olasz, négyfelvonásos változatának elejéről a szerzetesek kórusa:

\"Minden, mi a földön él,
Porból lett, és porrá lészen.\"
(Lányi Viktor fordítása)

És talán ott érintett meg először, fiatalemberként, az elmúlás.
Azóta sok idő múlt el, sok Don Carlost láthattam, Szegeden többféle változatot is, a színházban meg a Szabadtérin, meg Prágában, Salzburgban, Bécsben, Budapesten, s még több lemezfelvételt hallgattam meg a darabról.

Textológiai kérdésekről most ne essék szó. Amikor Abbado felvette a darabot lemezre, az alternatív változatokkal, függelékekkel együtt mint \"teljest\" hirdették. Nyolc évvel később Levine CD-je korábban még nem hallott, nem ismert részeket is tartalmazott.
Itt az olasz, ötfelvonásos változat látható, Dexter legendás 1979-es rendezése (ott 1921 óta először, de kiegészítve időközben megtalált részekkel).

A Don Carlos, szerencsére, hálás téma a videó, illetve a DVD kiadványok számára. - készítsünk, a teljesség igénye nélkül, egy kis komparatív ikonográfiát.
Erzsébet és a címszereplő első/második duettjének vége (a négy-, illetve ötfelvonásos variáns függvényében): \"Sotto il mio pié…\".
Karajan salzburgi előadásában (1986) Carreras itt esendő kisember, a történelmi Carlos alakját felidéző, gyámoltalan énekes Izzo D\'Amico mellett. Pavarotti (Scala, 1992) játéka gyakorlatilag kimeríti azt, amit Toscanini mondott a tenoristákról: Mi van, esik az eső? Konzekvensen előrenyújtott jobb kéz, és szinte semmi más. És ezen nem segít a nem túl előnyös megjelenésű Erzsébet sem (Daniela Dessí).
A Bécsi Opera francia nyelvű, az idei szezonban is látható két protagonistája jelentéktelen, legalábbis ezekben a szerepekben. És a párizsi Théátre du Châtelet előadásán (1996) csalódást okoz Roberto Alagna is. Megjelenése, alakítása hihető, de a voce helyenként súlytalannak tűnik az ilyen drámai jelenetekben, noha ebben ludas lehet a felvétel igen szegényes hangzása is.

Ám Domingo… Megjelenése másképp impozáns, mint Alagnáé, a hang in floribus, már Otello és még Mantuai herceg. Színészi játéka pedig: nos, mindig azt gondolom, ha Domingo prózai színésszé lett volna, akkor is a XX. század legnagyobb művészei közé tartozna. Az ő Carlosa itt majd\' letépi a ruhát Erzsébetről, úgy érezzük, még egy pillanat, és leteperi, megerőszakolja, szétcincálja.

Más: hogy az eltérő rendezésekről és karmesteri felfogásokról is képet kaphassunk, nézzük az autodafé-jelenet kezdetét.
Luc Bondy elképzelése (Párizs) összességében merész, újító koncepció, ez a szcéna egyfajta faarénában kezdődik, de a rossz hangzás, a közepes kórus és zenekar komoly vis maior.
Bécsben Peer Konwitschny polgárpukkasztó. Ennél a jelenetnél díszlet nincs, a színpadon elegáns hölgyek és urak pezsgőznek, kamera vetíti ki arcukat a színpad fölé, nézd csak, publikum, tíz perce még ti is így szórakoztatok a szünetben a büfében, az inkvizíció áldozatait az Opera elegáns központi lépcsőjéről hajtják be.
Zeffirelli (Scala), Karajan (Salzburg) és Dexter itt New Yorkban konvencionálisabb. Mindhárom előadás élén nagyon, nagyon nagy dirigens. A salzburgi produkciót már elemezte a Momus (Szilgyo, 2004-02-03), én jobb véleménnyel vagyok róla, a 78 éves dirigensben még mindig iszonyatos energia lakozik, az autodafé nála a legdrámaibb (és a lemez hangzása az összes között a legjobb).
Nem ismerem az új, Chailly dirigálta változatot, a Covent Garden-estől pedig sok-sok éve megszabadultam, annyira irritált a vezénylés.

Talán kevesebben tudják, hogy már 1909-ben (!) egy-egy rövid olasz, illetve francia némafilmet forgattak az opera kapcsán. Ezt egy bő órás követte 1921-ben - Igazi raritás lehet.
Tudomásom szerint \"kereskedelmi forgalomban nem elérhető\" Bing első Metes produkciójának a B&W szalagja (amúgy a hanganyag alapján azt kell mondanom, csalódás), és a Metből van egy a most ismertetettnél három évvel korábbi, eltérő szereposztású videofelvétel is.

Onnan Sherrill Milnest hiányolom. Itt Quilico korrekt, de érdektelen.
Grace Bumbry 1965-ös Met-debütje épp Eboli volt, a DVD-n a hang jelentős, a zenei megformálás kissé nyers.
Freni fenomenális. Premier plánban már nem egy fiatal feleség, ám nem túl sokkal volt azután, hogy a lírai szerepekről spintóra váltott, még van a hangban könnyedség s már van súly, s még nem lebeg, mint néhány későbbi felvételén.

Ez az előadás azonban az apáról és fiáról szól. Domingót már említettem, nem lehet elhallgatni azt, hogy van egy-két préselt magas hangja, de alakítása iskolalecke Verdiről. És itt van Ghiaurov, a II. világháború utáni talán legjelentősebb basszista a romantikus olasz operarepertoárban (igen, igen, nem felejtkeztem el Christoffról!), aki közel négy évtizeden át egyeduralkodó, vagy legalábbis primus inter pares volt II. Fülöpként. 1965-ben vette először lemezre, hogy aztán tizenhárom évvel később ismételje, majd legyen Főinkvizítor is.
Ha jól emlékszem, 2000-ben láttam Fülöpként a Bécsi Operában, az egyik utolsó, ha nem a legutolsó fellépése volt ott, a hang már száraz, kissé röcögős, de az embert még így is odaszögezte a székéhez.

Ha csak pár percük jutna erre az új DVD-re, nézzék meg az utolsó jelenetet, ahol Ég és Föld összeszakad. Az utolsó pillanatokban a kamera Ghiaurovot mutatja, teljesen döbbent arcát, ahogy körülnéz, majd fel, mi történt itt, látszik, képtelen appercipiálni. Óriási képsorok.

Évek óta tervezek Szegeden egy szeánszot, szeretném összehívni a neves történészt, kiváló Don Carlos-kötetecske szerzőjét, aztán volt irodalomtanáromat, meg híres, Fülöpöt és Carlost alakító operaénekeseket, ütköztessük Schillert és Verdit a történelemmel, az opera eltérő rendezéseit, próbáljuk kibogozni, miről is van itt szó?
Merthogy huszonéve, huszonévesen azt hittem, megértettem Verdi Don Carlosát.
Most már tudom, hogy még mindig nagyon, nagyon messze vagyok ettől.