HD Manon Lescaut a Metből (Mattila, Giordani / Levine)

PUCCINI: Manon Lescaut

Karita Mattila, Marcello Giordani, Dwayne Croft, Dale Travis
The Metropolitan Opera Orchestra, Chorus, and Ballet
James Levine

EMI
50999 217420 95

A nemzetközi zenei élet iránt legalább alapszinten érdeklődők megszokhatták, hogy operaelőadások néhány éve már filmszínházakban is élvezhetők. A modern technika sokak számára felfoghatatlan csodája, hogy egy-egy bécsi, prágai moziban, vagy éppen a MűPában a New York-i előadásokkal egy időben láthatók-hallhatók – remek minőségben – például a Met sztárjai is. Akit a technikai háttér izgat, annak Petrányi Judit Operamozi című írását ajánlom a Muzsika októberi számából, aki pedig haza is vinné az élményt, néhány 2007-2008-as metropolitanes produkciót már DVD-n is fellelhet a boltokban.

Az egyik ilyen HD (High Definition) operamozi Puccini Manon Lescaut-ja. Kulturált, ízlésesen színre vitt előadás, különösebb meglepetések nélkül. Kissé akár porosnak is nevezhető, sokban hasonlít a Scotto/Domingo-féle DVD-n látható szcenírozáshoz, ami nem is véletlen, hiszen a színpadra állító Gina Lapinski Giancarlo Menotti egykori rendezését újította fel. A Met közönsége persze köztudottan rajongásig szereti az ilyen konzervatív, látványos, helyenként giccsbe hajló produkciókat.

Az énekesek természetesen a világszínvonalat képviselik – legalábbis, ha a 21. század viszonyait vesszük alapul.
A címszerepet éneklő Karita Mattilánál eszményibb Manont keveset tudok elképzelni. Mattila tökéletes hangi kondícióban énekli végig a szerepet, fizikai állapotáról pedig egy szünetbeli, amúgy kissé túlságosan jópofizósra sikeredett interjúból (riporter: Renée Fleming) kaphatunk képet, amikor korát meghazudtoló könnyedséggel spárgázik a kamera előtt. Ugyanezt ismétli meg élesben a 2. felvonásban is.
De ami ennél sokkal fontosabb: Manonja, törékeny és nagyravágyó, szenvedélyes és szívtelen, egyszóval a finn szopráncsillag pontosan olyan összetett karaktert formál, amilyet a szerep megkövetel.

Des Grieux lovag kevésbé komplex figura, kis túlzással elegendő csak szépen énekelnie. Marcello Giordani többé-kevésbé eleget is tesz a fenti kritériumnak, alapvetően igen meggyőző, mindamellett hangja lehetne kicsit fényesebb. Stílusérzéke, szerepismerete azonban elvitathatatlan.

A kisebb szerepekben egyaránt jól teljesít, ám némiképp szürke marad Dwayne Croft (Lescaut) és Dale Travis (Geronte).
Miként a szintén az EMI-nál megjelent Bohéméletben, itt is öröm hallgatni a Met-veterán Paul Plishkát egy aprócska szólamban.

William Ashbrook nagyszerű könyvében (Puccini operái) azt írja, hogy Puccini a Manont, vagy annak nagy részét nehézkesen hangszerelte. Nos, feltehetően így van, ám ennek ezen az előadáson nyomát sem találtam: a Met zenekara ezer színben, áttetszően, már-már érzékien muzsikált a főzeneigazgató, James Levine pálcája alatt. Ha a korrekt rendezés és az énekesek (Mattila kivételével) nem is mindig dicsérhetők maradéktalanul, a zenekari játék ámulatba ejtheti a hallgatót. Az előadás egésze pedig jó szívvel ajánlható, a képminőség abszolút csúcskategória, és a művészi színvonalra sem lehet sok panaszunk.