Händel: Giulio Cesare - directed by Peter Sellars

HÄNDEL: Giulio Cesare

Giulio Cesare - Jeffrey Gall
Cornelia - Mary Westbrook-Geha
Sesto - Lorraine Hunt
Cleopatra - Susan Larson
Tolomeo - Drew Minter

Sächsische Staatskapelle Dresden
Craig Smith
A brüsszeli Théátre Royal de la Monnaie produkciója alapján, 1990
Directed by Peter Sellars

Universal / Decca
2 DVD - 071 4089

Amióta az eszemet tudom, a Közel-Keleten mindig konfliktus helyzet van. De ez nem újdonság, már az ókorban kezdődött. Így Peter Sellars nem tévedhetett, amikor az 1980-as évek vége felé a Giulio Cesare történetét modernizálva, a nem távoli jövőbe helyezte, ami körülbelül mostanság lehet. Azt írja a kísérőfüzetben (amely lényegében csak az ő szinopszis-megfogalmazását tartalmazza, néhány fénykép kíséretében): \"Egy nap, a nem távoli jövőben, egy világhatalom megkérdőjelezhetetlen vezetője látogatást tesz a Közel-Keleten, a mítoszok és legendák földjén - és a Birodalom első számú, globális zavarainak gócpontján.\" Ehhez a kissé homályos megfogalmazáshoz képest a színpadkép pontosabban eligazít, Cézár első áriáját, amelyben ünnepelteti magát, egy olyan emelvényről énekli el, amilyenről az amerikai elnök szokott sajtótájékoztatót tartani, ott is rajta a címer: President of the United States.

Ebből is lehet már következtetni, miért csak annyi a lemez borítóján látható összes felirat, amennyit a mi címünkben is lehet olvasni. Sellars ugyanis nem csak annyit tett, hogy besétált egy operaházba, és az adott erőkkel létrehozott egy saját maga által vizionált előadást, hanem láthatólag minden mozzanat, már a szereplők kiválasztása is ehhez az elképzeléshez igazodik.

A Közel-Keleten vagyunk tehát, zöld katonaruhás, napszemüveges katonák felügyelik a népet; azt az újságírót, aki kérdést szeretne feltenni a sajtótájékoztatón, pisztollyal fenyegetik. Cézár tehát örül, hogy Pompeiuszt legyőzte. A valóságban is az történt, hogy az egykori szövetséges Pompeiusz (miután Cézár átlépte a Rubicont, és ezzel elindította a polgárháborút, amelyben legyőzte őt) Egyiptomba menekült, és ott meggyilkolták.

A gyilkosságot itt Ptolemaiosz rendeli meg, aki így akar bevágódni Cézárnál, hogy a trónt megkaphassa. Nővére, Kleopátra viszont úgy határoz, női bájait veti be a rómaiak fő emberénél a trón érdekében. (A valóságban Ptolemaiosz Kleopátra bátyja és férje volt, együtt uralkodtak, így nem kellett egymás ellen küzdeniük.) Az itt éretlen, senkit és semmit nem tisztelő kamaszként, lila hajjal, fejhallgatóval megjelenő, színészként óriásit alakító Drew Minter által megjelenített egyiptomi azonban rosszul számol. Cézárt inkább elrettenti az ellenség ajándékba küldött levágott feje. (Később, a már tisztességgel elhamvasztott ellenlábast szép áriában siratja el.)

Nagyobb baj, hogy jelen van Pompeiusz felesége, Cornelia (a valóságban Iuliának hívták, és Cézár lánya volt), és fia, Sextus is. Nekik az a feladatuk, hogy sirassák a férjet és apát, valamint Cornelia szerelmes támadások célpontja legyen a rómaiak és az egyiptomiak részéről is, Sextus pedig túsz lehessen Ptolemaiosz hatalmi játszmáiban. De ők tényleg őszintén gyászolnak, készülnek a bosszúra vagy az öngyilkosságra, és Händel nekik szánta az opera legszebb zenéjét, az első felvonás végi duettet is. Ptolemaiosz túszként elfogatja a fiút, akit az előadás énekesi csúcsteljesítményét nyújtó Lorraine Hunt személyesít meg, de Achilla, akit egyébként nem hagynak hidegen Cornelia bájai, megengedi nekik, hogy elbúcsúzzanak egymástól. A különben sokszor szinte hülyére vett színpadi játszadozás itt komolyra fordul, az a pantomimszerű némajáték, ahogy ők hárman fel- és előre tartott, össze-összefonódó kezeikkel a zene a tartalmát és egymáshoz való viszonyukat is kifejezik, nem csak ennek a rendezésnek az egyik csúcspontja, hanem általában is ritkán láthatóan finom eszközökkel dolgozó rendezői fogás.

És ilyeneket, egyszerűen csak poénokat, vagy a történet egészéhez igazodó játszadozásokat természetesen bőven találhatunk. A legkirívóbb eszközökkel az egyiptomi uralkodó-jelölt páros megjelenítésekor él Sellars. Ptolemaioszról már szóltunk, hozzá hasonlóan kiugró figura azonban Kleopátra. A valóságban okos, művelt nő itt elkényeztetett fiatal lányként jelenik meg, akit az érdekel egyedül, hogy idétlen kisöccsét kitúrja a hatalomból. Mintha csak arról lenne szó, melyikük menjen a papa kocsiján a házibuliba. Sellars nyilván, hogy az általa elképzelt alakot megjeleníthesse, egy jóval idősebb énekesnőt választott, mint amilyennek a korát megadja a szinopszisban.

Susan Larson vékony hangja, előadásmódja inkább egy operettprimadonnát idéz, és sokat kell bohóckodnia az első felvonásban. Egyiptomi uralkodói jelvényként például egy kígyós gyerek-úszógumit visel a fején, míg szolgálója egy elefántost. Ezt azután Kleopátra szexuális segédeszköznek is használja, a koloratúrákat sikkantásként értelmezteti a rendező.

Ezek után akár valami szörnyű, az egész operát kerékbe törő, a tartalommal inadekvát geghalmaz képe is felderenghet az olvasó fejében. De az igazság az, hogy Sellars a szövegkönyvet mindenképpen alaposan végiggondolta, és a zenére is teljes mértékben összpontosít. A második felvonásban például Cézár le-lecsúszkáló tréningnadrágját húzkodja, afféle szerelemittas tutyimutyi alakként jelenik itt meg. Amikor például hírét veszi, hogy az egyiptomiak merényletre készülnek ellene, azonnal Kleopátrához fordul, nem tudja-e ő hatalmi szóval megállítani a fegyvereseket. Csak ezután kap észbe, hogy saját maga az, akinek itt határozottan lépnie kell, de akkor már valódi uralkodót látunk.

A zenére való odafigyelést példázzuk Kleopátrának azzal az áriájával, amelyben arról énekel, hogy az öccse terveinek majd jól keresztbe tesz. Itt a hegedűknek ugyanazon a hangon négyszer ismétlődő megszólalására (amelyek valóban értelmezhetők kacagás zenei megjelenítéseként) a királynő ritmusra, hangtalanul vihorászik. Sellars végiggondolta a történet ívét, ehhez igazította benne a gegeket. Sohasem kapjuk azon, hogy eladta a zenét egy jó poénért! Inkább nagyon is figyel arra, mit tükröz egy-egy ária, gyakran szinte szolgaian ragaszkodik az adott zenei tartalomhoz. Achilla a harmadik felvonásban szerelmesen énekel Corneliának, ekkor Sellars valóban az őszintén epekedő férfit jelenítteti meg az énekessel, csak akkor váltat vele a durvasággal fenyegetőző hadfira, amikor az ária szövegének és zenéjének tartalma is vált. Nem előlegezteti meg már az első részben az erőszaktól sem visszariadó férfit.

De ez mégis egy opera, amelynek bármennyire is nevettető és elgondolkodtató színrevitele mögött - még ha a címlapon Händel neve Sellarsénál kisebb betűvel is szerepel - ott a zene, amelynek szintén meg kell valahogy szólalnia. Az alapot a drezdai Staatskapelle adja, elfogadható színvonalon, annyira stílusos barokk zenei értelmezéssel, amilyen ma már bármelyik ilyen feladatra vállalkozó kamarazenekartól elvárható.

És azt kell mondani, a különleges, inkább színészi feladatra kiválasztott énekesek is jól helytállnak. Meglepetés Cézár szerepében a nekem eddig ismeretlen Jeffrey Hall. A kontratenor kifejezetten jól játszik, és néhány bizonytalanabb színezetű vagy kicsit elintonált hang ellenére összességében kiváló teljesítményt nyújt, megfelelve annak a figurának, amit Sellars meg akart formáltatni vele.

Corneliaként Mary Westbrook-Geha kissé halvány énekesi teljesítményt nyújt, és színészként sem nehezednek nagy feladatok rá, figurája eredetileg is egysíkú, mindig áldozatként jelenik meg, viszont a fiát megjelenítő Lorraine Hunt egyrészt kifejezetten fiúsnak tűnik rövid hajával, másrészt énekesként egészen kiválóan, szép szoprán hangon, kifejezően, gazdag zenei eszközökkel, dinamikával, jeleníti meg a fiatalembert, akinek néhány napjába egy életre elég történés zsúfolódik. Kleopátra operettes hangjáról már szóltunk, az igazsághoz viszont az is hozzátartozik, hogy kitűnően, végig tisztán énekel a legmagasabb a hangokon is, és ott is megőrzi megszólalásának erejét, nem vékonyodik tovább. Végeredményben képes a harmadik felvonás tragikusra fordult sorsú, legyőzött hősnőjét is zeneileg megjeleníteni.

Színészként Drew Minter egyszerűen zseniális, és kontratenoristaként sem vall szégyent, így az általa megjelenített Ptolemaiosz az előadás központi alakjává válik.

Meg kell nézni!