Hattyúdal - Lohengrin a Metből

WAGNER: Lohengrin
Peter Hofmann, Marton Éva, Leonie Rysanek, Leif Roar, John Macurdy, Anthony Raffell
A Metropolitan Opera Ének- és Zenekara
Vez.: James Levine
Universal / Deutsche Grammophon
2 DVD
00440 073 4176

Meglehet, tényleg van valami baj az operával. Solti György azt írta Emlékeim című memoárjában, hogy néhány Wagner-operát csak nagy nehézségek árán lehet kiosztani (a Ringet például egyáltalán nem), és talán igaza is volt - legalábbis a Metropolitan Opera 1986-os Lohengrinje nem cáfol rá teljesen erre a tézisre.

A \"mindenki abból főz, amije van\" mondás a Metre nem igazán érvényes, hiszen az egyik legnagyobb költségvetéssel működő operaház szinte azt szerződtet egy-egy szerepre, akit csak akar, és bizony a zeneigazgató, James Levine páratlan muzikalitása és tévedhetetlen füle csak ritkán hagyja cserben a színházat.
Most azonban a Lohengrinnel a kivételekhez érkeztünk.
Tulajdonképpen minden énekes a helyén van, nagyobb szereposztási tévedésről sem beszélhetünk, és mégis: a csoda elmarad.

Úgy foglalhatnánk össze egyszerűen a dolgot, hogy mindenki már egy kissé későn kapta meg a szerepet, és a produkció közepesnél jobb színvonalát nem annyira az énekesek aktuális hangi állapota, mint inkább a művészi nagysága biztosítja. (Kísértetiesen hasonló volt a helyzet a nemrégiben megjelent, 1983-as Tannhäuser esetében - szintén Met.)

Levine persze remekel, a zenekari színek igen széles palettáját tárja a hallgató elé, August Everding sötét, komor színpada és intelligens, végiggondolt, néhány dolgot (pl. Lohengrin érkezésekor a hattyút) csak sejtető, másokat láttató rendezését sem érheti kifogás. A produkció nagyságrendekkel egyszerűbb a mű legutóbbi, pesti bemutatójánál, de ebből a szempontból még sincs hiányérzete az embernek.

Az énekesek esetében azonban már akad: a címszerepben Peter Hofmann operai pályafutásának vége felé vokálisan még megbízható, erővel is győzi a szólamot, ám folyton erőlteti a hangját. Hattyúlovagja délceg férfiú, semmi több. Marton Éva (Elsa szerepében) viszont mintha épp az ellenkezőjét tenné, folyamatos kontroll alatt tartja a vocét, mert különben szétfeszítené a szólam kereteit.

Az embernek az az érzése, hogy Martonnak akkori hangi állapotában inkább Ortrudot kellett volna énekelnie (mint tette azt az 1986-os szériát megelőző sorozatban a Metben), ahhoz a szerephez talán jobban illeszkedett már akkor is a hangja, amely sokkal intaktabb, homogénebb, mint az Ortrudként a DVD-n látható Leonie Rysaneké. Ennek ellenőrzésére érdemes meghallgatni a 2. felvonásbéli nagy kettőst, ahol Rysanek (legyen bármilyen nagy énekes) sajnos nem tudja leplezni azt, hogy egyszerűen nincs már elég hangja a szerephez. De nagyságát bizonyítja, hogy vokalitása romjaiból is démoni figurát tud teremteni. Egy hatalmas művésznő hattyúdala ez az előadás.

A maradék három férfiú sajnos szintén nem teljesít kiemelkedően: a dán bariton, Leif Roar (Telramund) a wagneri énekbeszédből a beszédet preferálja, színészi alakítása a dühös tekintetben merül ki, a Madarász Henriket alakító John Macurdy és a Hirdetőt éneklő Anthony Raffell a gyönge kezdés után közel elfogadhatót nyújtanak.

Összességében mit is mondhatnánk: mivel ezen a médiumon nem nagyon akad vetélytársa (leszámítva a Claudio Abbado vezényelte bécsi előadást), a Universal Lohengrinjének megjelenése örömteli esemény, annak ellenére, hogy helyenként bizony kisebb-nagyobb hiányérzetet kelt a műfajért rajongókban.