Határátlépések emlékére (Arcus Temporum II–VI)

„Soha nem gondoltam volna, hogy lesz idő, amikor egy apátsági rendezvényt fogok a modern kortárs zene fellegvárának tartani. Pedig most az a helyzet Magyarországon, hogy Pannonhalmán gondolkodnak a legeredetibb módon arról, hogy a Bartókot, illetve most már Ligeti Györgyöt követő űrt miképpen lehetne kitölteni.” – olvashatjuk a Checkpoint Charlie című blogban turorudi bejegyzését 2007-ből.

Ugyanakkor, ha továbbszörfölünk a neten, egy fórumban egész mást találunk az Arcus Temporum fesztiválról:
„A Pannonhalmi Fesztivál a sznob elitnek szól, nekik pedig mindegy, hogy hallgatható-e, vagy sem.”

Meglehetősen szélsőséges vélemények – és ez jó. Mert azt jelenti, hogy a fesztivál: valamilyen.
Annak eldöntéséhez pedig, hogy melyik kijelentés áll közelebb az igazsághoz, célszerű megismerni magát a rendezvénysorozatot.
Ez nyilván úgy a legegyszerűbb, ha ellátogatunk Pannonhalmára, de ha ez nem megoldható, akkor (és egyébként is) érdemes megnézni azt a DVD-t, melyen a fesztivál öt évéről (2005–2009) készült összefoglaló látható.

A Checkpoint Charlie posztját annyival mindenképpen ki kell egészíteni, hogy az Arcus Temporum nem kizárólag a kortárs zenéről szól, igaz, elsődlegesen napjaink elismert komponistái a húzónevek, kiknek szerzeményei mellé egy-egy „klasszikus” zeneszerző műveit társítják a szervezők. (A 2005 és 2009 közötti rendezvényeken például Gubajdulina Haydnnal, Sciarrino Mozarttal, Silvestrov Schuberttel, Sørensen Csajkovszkijjal, Kancheli pedig Bachhal került párba.)
Emellett – újabb kiegészítés – egyéb zenei programok, kiállítások, színházi, táncművészeti előadások és filmbemutatók teszik teljessé a fesztivált, erősítve az időívek alapgondolatából kiindult koncepciót.

Ez nem egy, a nyári holtszezont hasznosító, kihelyezett fesztivál. A kortárs zeneszerzők műveit évad közben nem nagyon hallani hazai koncerttermekben, és az már csak bónusz, hogy a komponisták el is jönnek Pannonhalmára.
A fellegvár kitétel eléggé rendben levőnek tűnik.
Nem akármilyen a felhozatal az előadókat tekintve sem: Csalog Gábor, Kelemen Barnabás, Várjon Dénes, Keller András, Ránki Dezső, Perényi Miklós, a Muzsikás, Gadó Gábor, Snétberger, Gidon Kremer, Khatia Buniatishvili – hogy a csak néhány nevet soroljak (kifejezetten a sznobok kedvéért…).
És akkor még mindig csak a zenei programokról beszélünk…

A szűk másfél órás film részben összefoglaló anyag, egyféle anziksz, szinte home video (menüt és egyéb opciókat ne is keressünk), de leginkább kedvcsináló áttekintés. És annak tökéletes. Mert nézi az ember, és talán még időnként vacillál is, hogy amit lát/hall, az művészi vagy csak művészkedő, átgondolt vagy felszínes, valóban kortárs vagy csak a már magunk mögött hagyott évtizedek magunk mögött hagyott performanszainak utórezgése, de aztán, már jóval a film vége előtt, összeáll a kép, hogy tulajdonképpen mindegy: a különféle zenék és vizuális produkciók elkezdenek valamiféle egységet alkotni. Megtestesül az ív, létrejön az áthidalás. Összekötődünk. „…És mintha éppen ez lenne egyik legfontosabb tulajdonsága ennek a fesztiválnak: nem lehet kívül maradni. Ami egyáltalán nem jelenti azt, hogy mindennek, ami itt elhangzik, megjelenik, maradéktalanul tetszenie kell, pusztán annyit: természetesnek kell vennünk az elemi kihívást, hogy a megszólalónak értelmet tulajdonítunk, önmagunkat pedig nem mentjük fel a megértés feladata és erőfeszítése alól.”*

* Idézet a DVD kísérőfüzetéből.