Hamupipőke bálba megy (Rossini: Hamupipőke / DiDonato, Flórez)

ROSSINI: La Cenerentola

Joyce DiDonato, Juan Diego Flórez, David Menéndez etc.
Orchestra and Chorus of the Teatre del Liceu
Patrick Summers
Directed by Joan Font (Comediants)

Universal / Decca
074 3305

Ha az ember fia túl sok operadévédét néz, s ezek kapcsán néha írásban is módja nyílik megnyilvánulni, könnyen olyan konzekvenciákkal is előhozakodik, amelyek levonását előre nem tervezte.
Mert, ahogy jeles nyugati operaházak méregdrága produkcióit figyelem, érik bennem a felismerés, hogy a jelenlegi magyar operajátszás kevésbé zenei, mint inkább színházi téren van aggasztó lemaradásban a nyugati tendenciák mögött, ami egy olyan magas fokon művelt színházi kultúra esetében, mint amilyennek a hazait tartjuk-mondjuk, különösen fájó. Mégis megkockáztatom e kijelentést, mert ha Shakespeare- vagy Brecht-játszásban belátható távolságot tartunk a saját produkcióink művészi színvonala és a világ élvonalának színpadai között (hozzáértőktől tudom, hogy így van), nem látom be, miért ne lehetnénk Verdi vagy Puccini "színdarabjainak" értő színrevitelében is csak kevéssel a legjobbak mögött.

Úgy hisszük, Spanyolország színházi élete például aligha említhető egy napon Magyarországéval, Barcelonáé Budapestével. A katalán főváros lakossága valamivel szerényebb ugyan a budapestinél, mégis egy kezemen meg tudom számolni, hány teátrumba érdemes jegyet váltani arrafelé, ha a drámára éhes idegen igényes kikapcsolódást keres. A Gran Teatre del Liceu operaház persze gyönyörű, impozáns építmény – s az utóbbi időkben kicsit mintha ki is emelkedne a nyugat-európai átlagszínvonalból –, de az Andrássy úti Magyar Állami talán nem az? És mégis, a Decca DVD-je nem a novemberi hűvösben didergő Budapesten készült, hanem a napfényes Barcelonában.

Gioacchino Rossini második legjobb vígoperája (az első minden bizonnyal A sevillai borbély), a Hamupipőke legfeljebb orrhosszal előzi meg Az olasz nő Algírban, vagy A török Itáliában című opera buffákat a műfaj irgalmat nem ismerő "evolúciójában".
Ám míg utóbbiakat az a szerencse érte, hogy Maria Callas személyében már az 1950-es években konzseniális előadót kaptak, s ezzel jó évszázad hallgatás után dicsőséges feltámadást nyertek hűlő hamvaikból, addig a Hamupipőke, melynek fő szólama sem alkatilag sem hangilag nem illett Callashoz, valahogy nehezebben érett repertoárdarabbá.

Bár a hatvanas években legelőször Giulietta Simionato vitte sikerre a művet (éppen a Callas kedvéért felújított bel canto darabok mintájára), s később olyan művésznők öltötték fel a címszereplő szúette jelmezét, mint Teresa Berganza vagy Marilyn Horne, a mű igazi diadalmenetét csak a kilencvenes esztendőkre datálhatjuk. Ekkor ugyanis egyszerre volt jelen a világ operaszínpadain több kiemelkedő tehetségű és képességű mezzoszoprán, akinek hangfekvése és énektudása már maradéktalanul megfelelt a szólam megkívánta nehézségeknek: Cecilia Bartoli, Vesselina Kasarova és Jennifer Larmore. Ma pedig alighanem az amerikai Joyce DiDonato a Földgolyó legkeresettebb "Cenerentolája" – e DVD kiadását megelőzően már jelentkezett teljes Hamupipőke-felvétellel 2004-ben.

DiDonato jelen barcelonai alakítása alig különbözik a korábbitól: hangja most is telt és zengő, s bár nem éri el mindenben a fent említett pályatársnői színvonalát, de így is több mint tisztes Hamupipőkét állít a színpadra, kiegyenlített énekesi teljesítménnyel és hiteles színészi játékkal.
Ha a Berlini Filharmonikusok muzsikusai – Szilgyo szaktárs szíves közlése nyomán – "súrolják a tökéletességet", akkor Juan Diego Flórez perui tenorista már fényesre is "vakszolta" azt. Ami ez a harmincas éveiben járó hangművész nyújt a színpadon, az a jelenkor legjobb tenoristái közé avatja: színpadi megjelenése irritálóan hibátlan, hangja megindítóan szép, és olyan könnyedén szalad fel a magas céig, mintha ez afféle hétköznapi cselekedet volna, s nem hangművészeti mutatvány.

De mit tudnak a spanyolok, amit mi nem? – kanyarodnék vissza fenti fejcsóválásomhoz; elegendő alaposan szemügyre venni e Hamupipőke-előadás színrevitelét, és máris okosabbak lehetünk. (Az illendőség kedvéért hozzáteszem: Barcelona mellett Cardiff, Houston és Genf dalszínházai is kivették részüket az előadás diadalútjában.) A Comediants néven bejegyzett spanyol "dizájner" alakulat, s vezetőjük, Joan Font vállalja a felelősséget ezért a látványban gazdag produkcióért. Az egész kiállítás olyan színes és eleven, hogy könnyen megköti a nézői tekinteteket. Harsány szín- és formavilágával, merészen szabott kosztümjeivel, élénk maszkjaival könnyedén elvarázsol. Hangulatában, formáiban, mozgás-eszközeiben az Alíz csodaországban Disney-rajfilmes változatára emlékeztet: a figurák olyanok, akárha a francia kártya magas lapjairól kéredzkedtek volna le. (Sőt, talán több is ez, mint puszta hasonlóság.) Joan Font mesevilága mesterien illeszkedik a Hamupipőke ezerszer feldolgozott cselekményéhez, a színpadon fel-alá grasszáló kedves egerekkel, a rózsaszín és citromsárga parókákkal, a belépőjekor bohócnak öltöztetett Don Magnificóval könnyen, gyorsan teremt kifejező és hatásosan egyedi légkört és látványt az operához.

Az előadást dirigáló Patrick Summers nem mindig képes felnőni a rendezés értékeihez (bosszúból alig látható betűkkel szedték a nevét a borítón). A nyitányban végig őt figyelhetjük, amint lelkesen irányítja a zenekarát, ám ez a lelkesedés mintha nem akarna átragadni a zenészekre. Rossini gondosan elhelyezett zenei petárdái így sokszor nem robbannak akkorát, mint illene, a zenei kifejezés sokszor bizonyul szűkösnek, s némi lemaradással tudja csak követni a látvány tarka sziporkáit.