Gondolat és hatalom (Nabucco / Guleghina, Nucci)

VERDI: Nabucco

Leo Nucci, Maria Guleghina, Carlo Colombara, Fabio Sartori, Nino Surguladze
Coro dell’Arena di Verona
Orchestra dell’Arena di Verona
Daniel Oren

Universal / Decca
074 3245

Világszínvonalú Nabucco-produkciót kiállítani attól még nem lesz könnyű, hogy a minap a sorsüldözte honi operajátszásnak sikerült. Attól még, hogy a darvadozó magyar operaélet pompás zenei minőségben hozta ezen operát nemrégiben, még nem biztos, hogy másoknak is könnyedén sikerül átugrani a lécet.

Mert a jó Nabucco-előadás elengedhetetlen minimuma egy felkészült és megfelelő hangi adottságokkal bíró drámai szoprán, no meg egy nem kevésbé avatott baritonista. Ezek nélkül semmi esély. S ha a tenor itt mellékszereplővé zsugorodik is, azért nem árt két jó basszust is csempészni a betanulásba. Mit lehet tudni? Van, akinek semmi sem elég jó.

És persze még valami: egy jó karmester. Csak első hallásra tűnik könnyen abszolválható darabnak e Verdi-opusz, már ha egyáltalán. Kell valaki, s nem is akárki, aki összerántja a zenekart, énekeseket, és nem utolsósorban a kórust. A Decca új DVD-jén szinte minden sikerült. Tisztes operaelőadás jött létre, ha nem is kiugró eredménnyel, de becsületes munkával, jó egyéni teljesítményekkel a színrevitel valamennyi területén. A legelső dicséret legyen a zenei irányításért felelő Daniel Orené. Ő pontosan az a dirigens, aki tudja, mi a dolga. Tudja, énekesei mit bírnak, és azt is, hogyan teszik; vezénylése pedig érezhetően a körülményekhez szabott.

A veronai Aréna előadását 2006 nyarán rögzítették. Ez a „teátrum” (talán nem is biztos, hogy szükség van az idézőjelre) leginkább az efféle, pompás történelmi tablókkal dolgozó, népes kórust mozgató daljátékok előadására alkalmas leginkább. (Nem is ez az egyetlen Nabucco-DVD, mely a veronai Aréna produkciójával szolgál). Egy-egy nyári estén mintegy húszezer nézőnek nyílik lehetősége az előadást végigkövetni, a hatalmas színpadtér pedig hagyományos operaházakban elképzelhetetlen méretű díszleteket képes befogadni. Ennek fényében értékelendő a karmesteri munka, mely, mint utaltam rá, számol az óriási (szabad)tér sajátosságaival. Oren végig feszesen, határozottan dirigál, nem pepecsel részletekkel, nem finomkodik, a zenekari játék (Orchestra dell’Arena di Verona) erőteljes és intenzív.

Ilyen talajon, melyet Oren teremt, a szólisták erőpróbája is biztos alapot kap, s mivel igazi kórusoperáról beszélünk, meg kell teremnie rajta a jó énekkari teljesítménynek is. Én nincs is ez másként: a kar (Coro dell’Arena di Verona) helyenként impozáns erővel szól, az énekesek pedig számos szép pillanatot jegyeznek.
Elsősorban Maria Guleghina (Abigél) érdemes a feltétel nélküli elismerésre: az ukrán szopránénekesnő remekül bontja ki a karakterében felismerhető kettősséget, alakítása egyaránt utat talál az őrült hatalomvágy és az emberiesség csirájáig. Guleghina nem véletlenül a legkeresettebb Abigél napjainkban – közreműködésével ez már a harmadik piacra került Nabucco-DVD –, e legendásan nehéz, gyilkos szólamot példás művészi árnyaltság mentén képes kibontani.

Leo Nucci Nabuccója a baritonista habitusából fakadóan erőltetettebb, de szikárabb jellemábrázolással és nehézkesebb vokális teljesítménnyel szolgál. Nucci hangja ugyan nem sokat kopott az évek folyamán, de talán keményedett, elnehezedett kissé. Nabuccójából nem annyira a „szép hangot”, inkább a hajlékonyságot, a mélyebb muzikalitást hiányolom. Szerepe ugyan megengedi, hogy a szólam alapkaraktere keményebb, érdesebb legyen (jóllehet, még így is messze vagyunk Tito Gobbi átélt nyersességétől), ennek ellenére nem érzem, hogy Nucci valóban kezdeni akar valamit a szereppel. Alakítása inkább egysíkú, énekléséből a dallamformálás lehetőségek szerinti könnyedségét hiányolom.

A mellékszerepekben nagyszerű basszistákat (Carlo Colombara, Carlo Striuli), jó képességű tenort (Fabio Sartori) és egy nem kevésbé excelláló mezzót (Nino Surguladze) hallani.

Denis Krief rendezése pedig méltó a műhöz, és illik a helyszínhez is, kellően kihasználva annak lehetőségeit. A színpad egyik felén egy fehér rácsozatú, geometrikus igényű építmény látható, a jobb oldalon egy agresszívnek, fenyegetőnek ható vastorony. Előbbi a könyveket utánzó kiegészítőkkel a Gondolatot (pensiero), Izrael népének attribútumát, utóbbi a Hatalmat (potenza), az önmagáért és a puszta hatalomért való hódítást hivatott szimbolizálni. Ez a fajta dichotómia pedig lényegében megfeleltethető a Risorgimento Itáliájának történelmi alapélményével, melyben a darab a ma embere számára is gyakorta értelmeződik. Minden színpadi cselekmény, a szereplők útja, a kórus mozgása is ezen objektumok és jelképek szembenállásában definiálódik. Lényegében ennyi, nem több az előadás eszmei síkra terelt mondanivalója, de ez is elegendőnek tűnik, hogy Verdi e korai munkája a maga teljes pompájában táruljon elénk.