Figaro szubjektív - Mozart operája Párizsból

MOZART: Figaro házassága
Peter Mattei, Lorenzo Regazzo, Christiane Oelze, Heidi Grant Murphy, Christine Schaefer
Sylvain Cambreling
Opus Arte
0960 D

Christoph Marthaler svájci színházi rendező nem veti meg a zenés színházat sem, legalábbis az általa ideálisnak vélt formáját. Keze nyomán csuda egy Figaro házassága produkció született 2001-ben Salzburgban, majd idén Párizsban.

Ez a Figaro engem leginkább egy prózai Figaro házasságára emlékeztet, melyet Novák Eszter sziporkázóan szellemes és helyenként megrázó rendezésében a 90-es évek vége felé az Új Színházban játszottak. Mindkét előadásnak meghatározó eleme a játékosság, az ön-reflexivitás és az állandó kikacsintás, ami prózai színházban nyilvánvalóan sokkal jobban elfogadott és könnyebben megvalósítható, mint egy opera esetében.

A Marthaler-féle Figaro éppen ezért ennyire zseniális: a látszólagos aktualizálás valójában csak eszköz arra, hogy a rendező - fittyet hányva valamennyi létező, és sok-sok alkotó kezét gúzsba kötő operai konvencióra - szembesítsen minket önnön gyarlóságainkkal és kisszerűségeinkkel. Az előadás, miként arra az alkotók is rámutatnak a DVD-n látható majd egyórás dokumentumfilmben, valóban egy őrült nap krónikája. A helyszín egy anyakönyvi hivatal és házasságkötő terem, amely igazából csak amolyan háttérül szolgál a történetnek: a színpadi történések alatt zavartalan az esküvői forgalom, párok jönnek-mennek, az előadás szereplői pedig bedolgoznak az irodán.

A darabot hiánytalanul eljátsszák, valamennyi recitativo és ária elhangzik, csak éppen az egész nyakon van öntve egy ironikus-abszurd szósszal, amely különleges, nehezen feledhető ízt kölcsönöz az előadásnak. Néhány példa: a recitativókat egy rockzenész külsejű úriember (Jürg Kienberger) kíséri, hol elektromos orgonán, hol vízzel teli poharakon játszva, egy-egy esetben énekelve. A gróf és Susanna a 3. felvonásbeli kettősüket tangót táncolva éneklik, Marzellina arca pedig elmondhatatlan hálát sugároz, amikor meghallja, hogy a zenekar belekezd a szinte minden előadáson kihagyott utolsó felvonásbeli áriájának bevezetőjébe.

Az ötletek nem egyszer öncélúnak tűnnek, ám érzésem szerint utolérhetetlen bájt kölcsönöznek a produkciónak. Azt azonban hozzá kell tenni, hogy feltehetően én sem lennék ilyen engedékeny, ha a zenei megvalósítás a poénok miatt csorbát szenvedne. Valójában ennek pont az ellenkezője az igaz: az énekesek tökéletes partnerek a színpadi akciók kivitelezésében, és mindemellett kifogástalan vokális teljesítményt is nyújtanak. Az előadás igazi ensemble-munka, ha mégis ki kellene valakit emelni, akkor az talán a grófot szuverén módon alakító Peter Mattei, vagy a Cherubino bőrébe bújó átváltozóművész, Christine Schaefer lenne.

Marthaler intellektuális opera-színháza, az azt benépesítő énekes-színészek, és a nagy odaadással dirigáló Sylvain Cambreling felejthetetlen élménnyel ajándékozzák meg a műfaj effajta szórakozásra fogékony szerelmeseit. Számomra ez a Mozart-év eddigi legkellemesebb meglepetése.