Félig sem szerelem - Manon a Metből

PUCCINI: Manon Lescaut
Renata Scotto, Placido Domingo
Metropolitan Opera Orchestra and Chorus
Vez.: James Levine
Universal / Deutsche Grammophon
4400734241 DVD

A Met 1980-as, Gian Carlo Menotti nevével fémjelzett színrevitele, és ezen belül is Renata Scotto Manon-értelmezése alapvetően szakít a tradíciókkal. Eddig ugyanis megszokhattuk, hogy bukott hősnőnk a szerelem és a vagyon kettős csábítása között őrlődve teszi tönkre ifjú életét. Szereti ezt is, mágnesként vonzza az is, és a döntő pillanatokban az esze helyett a szívére hallgatva hol a kalandot és szerelmet, hol a drága ékszereket részesíti előnyben. Egyforma intenzitással vágyik mindkettőre, s mivel ifjú, szép és kívánatos, többnyire meg is kapja azokat.

Scotto hősnője azonban egy pillanatra sem szereti megmentőjét, az ifjú, sármos lovagot, csupán kihasználja a fiatalember őrületig fokozódó rajongását. Nem jobban - igaz, nem is kevésbé -, mint az idős, viszont anyagi biztonságot nyújtó adóbérlőt. Scotto tehát úgy döntött, nem a naiv fruskát játssza (N. B. se naivnak, se fruskának nem lehetne eladni), hanem egy megélhetési kalandornőt. Játéka hiteles, szerelmi vallomásai álságosak, s míg Domingo-Des Grieux a tekintetét keresi, ő rendre félrenéz, a távolba mered. Nincs is ezzel a felfogással semmi baj - elméletileg.

A gond az, hogy kevés olyan komponista van a 19-20. századi operaszerzők között, aki ennyire tudatosan fogalmazott volna. Puccinit nem lehet átértelmezni. Minden gondolat, minden érzelem, külső és belső történés ott áll - nem is nagyon kódoltan - a partitúrában. A dallamívekben, a harmóniákban, de még a hangszerelésben is. Ahogy Puccini egy dallammal szerelmet vall, azt nem lehet idézőjelbe tenni, átértelmezni, megkérdőjelezni. Nála a fehér az fehér, és nem a feketének egy árnyalata. A szerelem szívből jön, a tragédia nem játék.

Ez a Manon viszont ellene megy a zenének, és ettől válik helyenként hiteltelenné. Pedig a rendezés, a díszletek, a jelmezek pazar előadás ígéretét rejtik. Látványos első felvonás, kicsit talán túlzsúfolt fogadói jelenettel, fénylő, pompában úszó második, kis stílusgyakorlatokkal, színpadias behajózás-tabló a harmadikban, s végül magányos, lecsupaszított zárókép.

Domingo remekel valamennyi megmozdulásában. Testre szabott szerep az övé. S ha nem is értek egyet Scotto szerepfelfogásával, meg kell állapítani, hogy a hangja tökéletesen adekvát. Nem túl légies - nem is állna jól egy akarnok hölgynek -, de könnyed és behízelgő. A drámai negyedik felvonásban pedig valóban szívbemarkoló.

A DVD-t - bár ellátták 5.1-es Surround hanggal is - én \"mezei\" sztereóban élveztem. Az élő előadás hangja bár kiegyenlített, az énekesek kissé hátulról, időnként kimondottan tompán szóltak, míg a zenekar a nyitány és a harmadik felvonás előjátéka alatt is élesen, testetlenül hangzott.

És még egy apróság: A Met zenekara ezen a huszonhat évvel ezelőtti márciusi estén nem mindig állt a helyzete magaslatán. De ahogy mondani szokták: egy ilyen zenekari hangzás legyen a legnagyobb bajunk!