Egyéniség nélkül nem megy (Salome / Mattila)

R. STRAUSS: Salome

Kim Begley, Komlósi Ildikó, Karita Mattila, Juha Uusitalo, Joseph Kaiser, Lucy Schaufer, Allan Glassman, Mark Schowalter, Adam Klein, John Easterlin, James Courtney etc.
The Metropolitan Opera Orchestra, Chorus & Ballet
Patrick Summers

Sony
88697806639

*

Valahogy már az elején eldőlt minden, amikor még el sem kezdődött az előadás. A HD-közvetítések jó szokása szerint az este nem azzal indul, hogy megjelenik a karmester az árokban, taps, és fölmegy a függöny. Az első kép már a címszereplőt mutatja, amint az öltözőjét elhagyva, még jóval a kulisszák mögül elindul a színpadra. Hálátlan egy helyzet, valljuk meg! Nem elég, hogy hamarosan a világirodalom borzadályosan nehéz szerepét kell életre keltened, de még a világot jelentő deszkákat sem közelítheted meg a kedved szerint, árgus tekintettel figyelnek rád vagy félmilliónyian.

És a többség ugyanazt látja. Hogy itt van egy már nem igazán bimbózó korú hölgy, aki mondjuk fiatalon sem volt az a táncosnő alkat, most pedig, akár tetszik akár nem, némi súlyfölösleggel iparkodik a színre. De mi lesz itt a Hétfátyol-táncnál? Ennél a pontnál elszégyelltem magamat, de ahogy ment az idő előre, egyre többször jutott az eszembe, hogy lám, ez már akkor sejthető volt, amikor még el sem kezdődött.

Karita Mattilán pedig nem múlott semmi, amit egy énekesnő megtehet, azt ő megtette. Megtanulta a gyilkos szerepet, elsajátított a cseppet sem énekesbarát rendezést, igyekezett jó képet vágni az egészhez, még az a bizonyos tánc is elment. A baj inkább ott van, hogy Richard Strauss hősnője alapvetően sokkal magamutogatóbb előadót igényelne, mint amilyen Mattila. Ez a szerep nem neki lett kitalálva. Maga a szólam is helyenként kényelmetlenül mély neki. Persze Mattila rutinos előadó, nála csak annyi tűnik fel, hogy egyes mélyebb frázisok szokatlanul matt hangon szólalnak meg. De az igazi probléma nem az énekléssel van, hanem azzal, hogy személyisége feltűnően ellenkezik a szereppel. Vannak szólamok, ahol ez nem okoz nagy zavart, egy intelligens előadó alkalmazkodik vagy könnyedén a saját alkatához igazítja a feladatot.

De Salome nem adja magát az efféle átalakításokhoz. A figura összetett jelleme nem engedi, hogy valamilyen "hasonló típusúval" beérhessük. A királylány egyszerre makacs uralkodó és gyámoltalan kisgyerek, vagy, ha másképp nézzük: egyszerre ordas prosti és szűzkislány. Hátborzongató, nemde? És ha valakinél ezek a kettősségek nem jönnek maguktól, akkor nagyon nehezen számíthat arra, hogy a szerep az övé lesz. Mattila dicséretesen küzd saját természete ellen, ha kell, becsülettel spárgázik, viháncol és táncol, még a melltartót is bátran ledobja (nem föltétlenül érdem), mégis, az egésznek van valami bosszantó és fájó izzadságszaga. Mórikálja magát, de nem egzaltált. Affektálva társalog a tetrarchával, de érződik a felvett manír illata. Nem szaporítom, idegen neki a szerep. Még akkor is, ha 2004-ben direkt vele újította föl Strauss remekét a Met.

Jürgen Flimm rendezése napjainkba tette az ókori történetet. Heródes egy misztikus kinézetű felhőkarcoló tetején tartja partiját, ennek csak némileg mond ellent a ciszternából felhangzó próféta hangja. Érdekes lett volna, ha Jochanaan figurája is amolyan XXI. századi kuruzslószerű megmondó lenne, de a rendező (vagy a színház) ebbe nem mert belemenni. Jochanaan tehát ókorinak tetsző rongyokban jelenik meg, vagy újszerű hippiként, amikor a lifttel felcsörlőzik. Második megjelenésére a felvonó már megjavulhatott, mert a Heródes parancsára levágott fejet ezúttal az automatika szállítja a tetőre. (Nyilván áramszünet lehetett elébb.)

Némi rosszindulattal azt gondolom, Flimm kortárs olvasatának legfőbb oka, hogy a partin zajló modern alkoholizálás bemutatásával elterelhesse a néző figyelmét arról, hogy a rendező nem igazán akart/tudott foglalkozni a darab alapvetőbb mondanivalóival. Így óraszám nézegetjük, amint Heródiás a nemes társaság élén szép lassan a részegségig issza magát, indulatait nyugodtan hihetjük akár az alkohol által generált problémának is. A királyi hitves figurájáról ezen túl az énekesnőnek, Komlósi Ildikónak sem volt különösebb mondandója, így néhány hisztérikus kirohanás után a rendezői instrukciónak megfelelően alkoholmámorba szenderülve vészelte át a dráma második felét. (Visszaemlékezve Anja Silja budapesti vendégszereplésére, megnyugtatom az olvasókat, hogy van más megoldás a királynő ritka összetett jellemének ábrázolására.)

Nem sikerült sokkal karizmatikusabbra a tetrarcha alakja sem, amiben jócskán benne van Kim Begley álmosítóan egykedvű és szenvedélytelen formálása. Az utóbbi években felfutott karaktertenornak nem sikerült a figurát igazán uralkodói típusúra alakítania. Hangi eszközei végesek, főleg akkor, ha az ember belegondol abba, hogy a Met méretes színpadán jobb napokon egy Max Lorenz, egy Set Svanholm vagy egy Ramón Vinay, de még a rosszabbakon is egy Siegfried Jerusalem ölthette magára Heródes jelmezét. Noha Begley pályája korai szakaszában előfordultak hősibb szólamok, mostanra ez a vonulat igencsak elcsitult. Magasságai erőltetettek és egyenesen kemények, mélyebb hangjai fakók, erőtlenek. Bár Heródes igen mélyről fölkapaszkodott alak, de hatalomra kerülve már nem az a pitiáner tolvaj, akit Begley megszemélyesít. Persze még lehetne, de aligha hiszem, hogy ez lett volna a szándék, az alakítás magán hordozza az esetlegesség oly feltűnő jeleit.

Juha Uusitalo Jochanaan-figurájának "hitelességéhez" viszont kétség nem fér, igaz, a rendező sem bonyolította fölösleges instrukciókkal. A hatalmas hang és a hatalmas test önmagában megteszi a magáét, Uusitalo jogosan arat nagy sikert. A produkció zenei teljesítménye egyéb területeken megfelel a Met színvonalának, én csak az öt zsidó jelenetének ritka perfekt minőségére utalnék.

Patrick Summers dirigens keze alatt a darab többnyire megszólalt, viszont a karmester óvakodott különösebben szélsőséges eszközök használatától. Ez számos mű esetében méltányolható törekvés lenne, de épp a Salome esetében bizonyult fölös anakronizmusnak.

A darab során a háttérben szárnyas kerubok gyülekeznek, feszült figyelemmel kísérve az események menetét. A kerubok az angyali kar képviselői, ők őrizték a paradicsomot, ők űzték az első emberpárt a bűnbeesés után. Ha jelenlétük a Met Salome-produkciójában a mű tisztaságára korlátozódott volna, rendezőnket az első negyedórában elzavarták volna New Yorkból. Így viszont jelenlétük vált értelmetlenné.