Egy salzburgi Don Carlos DVD-n

Giuseppe Verdi - Don Carlo
Herbert von Karajan
Legacy, Sony Classical DVD
48312

Ez a karajanos Don Carlos, az utolsó salzburgi hőskorszakból bizony nagyon könnyen a legendás előadások közé kerülhetett volna. Azért, hogy mégsem így történt, szinte kizárólag az ősz mestert \"terheli a felelősség\", Karajan ugyanis nem átallotta a rendezés minden terhét és keservét saját vállára venni.

Tulajdonképpen igazán örömteli, hogy - mint manapság mondani szokás - \"all-star\" szereplőgárdával, csupa első osztályú énekessel piacra került ez a DVD, rajta Verdi egyik legnagyszerűbb operájának 1986-os salzburgi előadása. Amennyiben mégis hiányérzete támad az embernek a lemez megtekintése után, az minden bizonnyal az egész előadás szellemi atyjával, Herbert von Karajannal kapcsolatos.

A salzburgi Don Carlos (egyébiránt a standard, azaz a fontainebleau-i kép nélküli, négy felvonásos változat) egy IGEN JÓ előadás. Elsősorban az énekesek miatt. Operafelvételnél ez mondjuk úgy, döntő szempont, és itt minden hang a helyén van. Első helyen José Carreras (Carlos) említendő, pályája egyik legjobb szerepében. Egyénisége és főként hangja, amelyben minden megszólalásakor ott bujkál a fájdalom és a lemondás, különösen alkalmassá teszi a szenvedő trónörökös alakjának megformálására. Végig fiatalos lendülettel játszik, és talán egy-két forszírozott magas hang kivételével erőlködés nélkül, könnyedén énekel.

Kissé meglepő talán, de Piero Cappuccilliről Rodrigóként hasonlókat lehet elmondani. A kiváló technikájú bariton énekes ekkor már jó harminc éve a pályán volt (emlékezhetünk rá, hogy az 1959-es Giulini-féle Don Giovanniban már Masettót énekli), hangja mégis teljesen ép, alakítása a legnemesebb Verdi-operajátszás iskolapéldája. Ferruccio Furlanetto - beugrással mentette meg az előadást a megbetegedett Nicolai Ghiaurov helyett - még kissé fiatal Fülöp királya talán a kelleténél kevésbé súlyos, ám mindenképp hiteles. Az egész előadás talán legsikerültebb részében, Fülöp és Rodrigo I. felvonásbeli kettősében Cappuccillivel együtt felejthetetlenek.

A hölgyek szintén igen jók: a számomra teljesen ismeretlen Fiamma Izzo d\'Amico Erzsébetként elsőrangú, Fülöp mondhatni hozzáfiatalodik. Hangja inkább lírai szoprán, ám a drámai részeket is jól győzi erővel. Agnes Baltsa szinte önkívületi állapotban énekli végig Eboli szerepét, diabolikus figurát formál, és természetesen a - kis túlzással elronthatatlan - \"O, don fatale\"-áriában is remekel. Carlos nincs könnyű helyzetben: a gyermeki Erzsébet, avagy a démoni Eboli... mintha egy bizonyos Tannhäuser nevű úriember is hasonló cipőben járt volna egykoron.

A kisebb szerepekben egyaránt élvezet volt hallgatni Matti Salminen - nincs rá jobb szó - brutális basszusát a Főinkvizítor szólamában, vagy Franco de Grandist V. Károlyként. A flamand küldöttek soraiban pedig olyan neveket találunk, mint Roberto Servile, Goran Simic vagy Alfred Sramek, akik azóta főként Bécsben, de más helyütt is fontos szerepeket énekelnek.

Az énekesek mellett a zenekar is igen jó teljesítményt nyújt. Könnyű nekik, amikor Berlini Filharmonikusoknak hívják őket. Mindemellett a karmester Karajanra sem lehet panasz, és a lemez segítségével valamiféle képet kaphatunk vezénylési stílusáról is, az alig-alig megmozdított kezekről és a becsukott szemről, hiszen a zenekari bevezetőkben a kamera igen sokat időz a láthatóan nem teljesen egészséges Maestrón.

Azonban ez a salzburgi Don Carlos mégsem ELÉG JÓ előadás. Nem igazán tudom, hogy bizalmatlanság, avagy önmegvalósítási vágy az igazi oka, de tény, hogy Karajan nem bízott semmit másra, miként a szintén salzburgi Don Giovannit és Falstaffot (mindkettő hozzáférhető DVD-n), maga rendezte ezt az előadást is. A látvány, ha nem is impozáns, de azért helyenként figyelemre méltó (például az I. felvonás második fele, vagy az Autodafé-jelenet), a rendezés konvencionális, néhol érdektelen, de legalább az énekesek azt csinálhatják benne, amihez elvileg a legjobban értenek, nevezetesen: énekelhetnek.

Sokkal nagyobb probléma, hogy Karajan - feltehetően rendezői minőségében - fájdalmas, és bizony megbocsáthatatlan húzásokat eszközölt a műben, így kimaradt a Fátyol-dal második strófája, Rodrigo románcának valamint a \"Non pianger, mia compagna\" kezdetű Erzsébet-románcnak a második fele - és lényegében szinte minden ismétléses rész, beleértve a talán legsúlyosabbat, a Carlos-Erzsébet zárókettős befejező szakaszát. Kár értük, mert ezek miatt az első pillantásra dramaturgiailag indokoltnak tűnő, ám a valóságban teljességgel önkényes rövidítések miatt ez a Don Carlos - sajnos - elsősorban Karajané, és csak másodsorban Verdié. Ami, lássuk be, azért nagy különbség...