Egy legenda megelevenedik (Trisztán / Barenboim)

WAGNER: Tristan und Isolde

René Kollo, Matti Salminen, Johanna Meier, Hanna Schwarz, Hermann Becht, Robert Schunk, Helmut Pampuch, Martin Egel
Chor und Orchester der Bayreuther Festspiele
Daniel Barenboim

Staged, directed and designed by Jean-Pierre Ponnelle

Universal / Deutsche Grammophon
2 DVD
073 4321

Minden zenebarátnak megvannak a maga legendái. Azok a (számára) fontos előadások, produkciók, élmények, melyek kiemelkednek a többiek közül, amelyekben ő megtalálta a (számára) kedves pillanatokat, gondolatokat, érzéseket. Amitől az a bizonyos előadás, produkció más lett, mint a többi. Amitől átlényegült Élménnyé. S ez már szorosan összekapcsolódik azzal, ami miatt a Zene oly különleges helyet foglal el az életében. A legendák kapcsolódhatnak műhöz, annak egy részletéhez, előadóhoz, sőt akár a helyszínhez is. De lehet mindez együtt. Ezeket a legendákat valójában csak egy másik (hasonló tapasztalatokat szerzett) zenebarát értheti meg. Sőt, kivételesen az is előfordul, hogy az a bizonyos másik zenebarát azt a legendát csak elbeszélésből ismeri, mégis a saját élményeként éli meg, s adja tovább.

Ilyen az én Trisztán-legendám.

A történet negyedszázaddal korábbi keltezésű. Fiatal felnőttként, igazi zenei eszmélésemet egy atyai barátomnak köszönhetem. Véletlenül összesodródva felismerhette a bennem rejtőzködő hajlamot a zenebaráttá váláshoz, és segített ennek kibontakoztatásában. Hetente csaptunk zenés szeánszokat, amikor az előre eltervezett menetrendben hallgattunk lemezeket a mindenevő zenefogyasztó csillapíthatatlan étvágyával. Kottával a kézben, adott esetben utánaolvasva a témának, a szünetekben izgalmas vitákban részletesen kielemezve a hallottakat. Mondom, heti rendszerességgel, évekig.

A barátom a 80-as évek elején, az egyik nyáron valami csodás véletlen folytán eljuthatott Bayreuthba, s ott irigyelt tanúja lehetett egy, a hely megújulását oly látványosan segítő produkciónak, Wagner Trisztán és Izoldájának. Az előadás rendezője, díszlet- és jelmeztervezője egy személyben Jean-Pierre Ponnelle, dirigense az akkor ifjú Daniel Baremboim volt. Amikor hazajött Bayreuthból, hetekig téma volt közöttünk a számára oly fantasztikus Élmény. S őt hallgatva én is egyre inkább mintegy a magam személyes tapasztalatként élhettem át az általa látottakat/hallottakat.

Emlékszem, már tüzetesen végigelemeztük a híres és legendás Trisztán-felvételeket, kezdve Furtwängler híres lemezével (Ludwig Suthaus, Kirsten Flagstad, EMI, 1953). Akkoriban egy másik felvételt, Karl Böhm bayreuthi produkcióját részesítettük előnyben (Wolfgang Windgassen, Birgit Nilsson, Deutsche Grammophon, 1966), mint az előadóművészi teljesítmény (azóta is) túlszárnyalhatatlan példáját.
De agyonhallgattuk a fentiekkel (akkor még) majdnem azonos súlyúnak ítélt Karajan-felvételt is (Jon Vickers, Helga Dernesch, EMI, 1972). Nagy kedvenc volt még Solti György lemeze (Fritz Uhl, Birgit Nilsson, Decca, 1960) és Eugen Jochum szintén 53-as bayreuthi kalóza (Ramón Vinay, Astrid Varnay).

Mennyit vitatkoztunk azon a máig is eldönthetetlen kérdésen, hogy a stúdiófelvétel kontra élőprodukció relációban mennyi veszik el a stúdióban az ismétlés miatt az ihletből, és mennyi rakódik rá zenei perfektségben. Akkoriban még nem fordulhatott elő, hogy egy Trisztánt végigénekelni nem tudó énekessel frázisonként összevágnak egy egész darabot, viszont sejthető volt, hogy e gigantikusan emberfeletti szólamoknál mennyit tesz, tehet hozzá a végeredményhez a stúdió biztonsága.

Barátom elragadtatott bayreuthi beszámolójából egy csodálatos egységben megkomponált, élő előadás körvonalai bontakoztak ki. A legmeglepőbb számomra az volt, hogy azzal kezdte: a két címszereplő hangi kvalitásai nem érik el a fent felsoroltakét. Különösen René Kollo teherbírása tűnt aggasztónak, bár nem osztottuk Faragó András (nagyszerű Wotanunk) zsörtölődését, aki egy interjúban aggódott a jövő Wagner-előadásai miatt, hiszen „már Bayreuthban is operett-tenorok énekelhetnek Trisztánt”. Tény, hogy az akkori bayreuthi vezetés szokatlan módon lekettőzte Trisztán szólamát (Spas Wenkoffal). Kollo ugyanakkor a vállalt produkcióit rendre teljesítette, akkor is, ha nem elsősorban a hangerő dominanciájával érte el sikerét. Az énekes elsősorban nagyszerű, összetett színészi játékkal és muzikalitásával operált. Barátom meghökkenve mesélte, hogy semmi hiányérzete nem volt amiatt, hogy nem a megszokott hangfenomén Trisztán-figurát hallotta.

Hasonlóan hatott rá az addig kevéssé ismert (és később elég hamar eltűnt) Johanna Meier Izoldaként, aki szinte szokatlan kecsességgel formálta meg Marke szerencsétlen sorsú hitvesének alakját. S az ő esetében is szembetűnt az árnyalt színészi és zenei megfogalmazás fontossága.
De beszámolt elképesztő hangi kvalitásról is, a Markét megszemélyesítő Matti Salminen esetében, akinek gránittömbből faragott figurája nagyon is passzolt a király addigi megszólaltatóinak sorába (Joseph Greindl, Martti Talvela, Karl Ridderbusch, Ludwig Weber stb.).

Már akkor is megállapítottuk, hogy nyilván nem lehetett véletlen a csalódott és némiképp önsajnálatba átcsapó Marke kőkemény alakjának és az elbukott szerelmesek esendő alkatának ez a fajta, zenei megfogalmazásban is nyilvánvaló szembeállítása. Mint ahogy ugyanezen koncepció látszott Hanna Schwarz érzelmesen finom és lírai, a szerelmesekhez húzó Brangäne-alakításán is.

Barátom elmondásából egy nálunk szokatlan rendező-karmester összmunka sejlett ki, amely a darab minden ütemére kiterjedt, s az előadás minden képi pillanatát, minden másodpercét tökéletesen uralta. Mintha a produkció zenei és színpadi felelősei újrakomponálták volna Wagner monumentális zenedrámáját. Ma már tudom, hogy ez (lenne) a feladata minden rendezőnek és dirigensnek, de ez a felismerés akkor nóvumként hasított belénk.

A műsorfüzet fotói segítségével felidéztük az előadást. Már akkor mély benyomást keltett bennem a fekete-fehér képen a három felvonás egyetlen gesztusrendszerre utaló díszlete, a szinte változatlan szín, ahol egyes egyedül az összetett és furfangos világítással dolgozott a tervező-rendező. A nyitófelvonás hajóorr-stilizációja a második felvonásban hatalmas, lombos fává alakult át, míg a záróképben ugyanez immár lombtalanul, villámsújtotta formában szolgálta a drámát. Jean-Pierre Ponnelle nagyon kevés mozgást kért énekeseitől, viszont elképesztő világítási effektekkel kápráztatta el a nézőket. A rendező – más műveiben is megfigyelhetően – rendkívül sokat játszott a fény-árnyék arányokkal, ez akkor elmondás alapján nagyon különösnek, szinte elképzelhetetlennek hatott egy négy órát meghaladó műben.

Apropó, idő! Emlékszem, a különféle karmesteri koncepciókban annak idején mekkora szerepet tulajdonítottunk a dirigens tempóinak. A „világcsúcsot” Furtwängler állította be majdnem 256 percnyi összidővel. Ennél lassabb Trisztánt vélhetően azóta sem dirigált senki, a másik végletet Böhm jelentette 219 perccel. Barenboim a maga 245 percével a korábbi, pátosszal telt Trisztán-felfogáshoz tért vissza, ahol a lírai jelenetek a megszokottnál sokkal nagyobb jelentőséget kaptak.

Visszatérve a rendezésre, emlékszem, mennyire hitetlenkedve hallgattam, hogy Ponnelle mindössze egyetlen (bár kétségkívül nagyjelentőségű) koncepcionális újdonsággal rukkolt elő, amikor Izolda (Marke és Melot) harmadik felvonásbeli megjelenését kivonta a valóságból, és áttette a haldokló Trisztán lázálmába. Így a (valljuk be: a színpadilag némiképp abszurd) darabzáró jelenet, Izolda szerelmi halála új, valós értelmet kapott. Akkor úgy gondoltam, hogy a filmrendezőként is jelentős életművet alkotó Ponnelle a mozgókép eszköze segítségével tudná ezt igazán hatásosan megjeleníteni.

És lőn.

E Trisztán-produkciót a barátom huszonöt évvel ezelőtt mesélte el nekem, azóta csak olvastam róla különféle beszámolókban, visszaemlékezésekben, kritikákban. Az előadás egyfajta legendává nemesedett, immár nem csak az én privát operaéletemben, hanem a Wagner-produkciók világában is. Egyszer híre jött, hogy Ponnelle az előadásból filmet készített, de a felvétel valahogy elkerült.

Aztán amikor a legutóbbi szerkesztőségi gyűlésen kézbe vettem a DVD-t, különös érzések fogtak el. Találkozhatok-e a Mitosszal, felnőttkori érésem eme eklatáns (és sosem látott) produkciójával egyáltalán? Vajon megtalálom-e mindazt benne, amit a sok év alatt mind beleképzeltem? Nem lesz-e mindez keserű csalódás? Persze, a töprengéseim során is pontosan tudtam, hogy amint hazaérek, minden tépelődésem ellenére első utam a DVD-lejátszóhoz fog vezetni.

Így történt. És a Legenda megelevenedett. Mindaz, amit tudtam, gondoltam, éreztem erről az előadásról, itt van, az én lejátszómban, az én televíziómban.

Az enyém, most már véglegesen.