Egy himpellér nézetei a világ és a hatalom viszonyáról (A Don Carlos a Metben)

2010. december 11.

VERDI: Don Carlos

Don Carlos - Roberto Alagna
Erzsébet - Marina Poplavszkaja
Posa - Simon Keenlyside
Eboli - Anna Szmirnova
II. Fülöp - Ferruccio Furlanetto
Főinkvizítor - Eric Halfvarson
Égi hang - Jennifer Check
V. Károly - Alexei Tanovitsky
Tebaldo - Layla Claire
Lerma gróf - Edwardo Valdes

A Metropolitan Opera Ének- és Zenekara
Vez.: Yannick Nézet-Séguin

"...Párizsba utazom és az új évre egy új operát írok. Nyugodtan mondjad, hogy himpellér vagyok! Hiszen nem himpellér-e az ember, ha az Opera részére komponált, ahol az előadások egy negyed napot vesznek igénybe? Mennyi zene vagy legalábbis mennyi hangjegy!!!" Ezt a kemény öniróniát is tartalmazó levelet Giuseppe Verdi írta barátjának a Don Carlos párizsi megrendelése és bemutatója kapcsán. Mint utólag tudjuk, az 1867-es premier viszonylagos sikere nem nyugtatta meg a komponistát, utána még három változatban (Nápoly - 1872, Milánó - 1884, Modena - 1886) próbálta a hangjegyek számát "elfogadható mértékűre" csökkenteni - több-kevesebb sikerrel. (A zenetörténész szakma ma amúgy összesen hét verziót fogad el hitelesnek, az első változatba beleértve az ősbemutató próbáinak, a főpróbának, az első és a második párizsi előadásnak a jelentős különbözőségeit is.)

A párizsi verzió mint a leghosszabb Verdi-opusz került be a köztudatba, ennél alig rövidebb a modenai, amiből csak a (Párizsban kötelező) balettzene maradt ki, viszont már végleges módosítások (pl. Fülöp-Főinkvizítor kettősben) is benne vannak. Nagy előnye ennek a két némileg eltérő, ötfelvonásos változatnak a cselekmény egyik legfőbb mozgatómotívumának (ti. Erzsébet, mielőtt feleségül ment Fülöphöz, Carlos mennyasszonya volt) részletes kifejtése. Hogy nem csak beszélnek arról a varázslatos fontainebleau-i éjszakáról, mint a négyfelvonásos előadásokon.

A Metropolitan legújabb produkciója alapvetően a modenai változatra épül, de a nyitókép Verdi korábbi, mondjuk úgy: nulladik változatát tartalmazza. Némiképp azért rövidebb mint az ismert ötfelvonásos verziók. A magyar közönségnek most a "Metropolitan Opera Live in HD" program keretében volt szerencséje megismerkedni a legújabb Met-produkcióval.

A rendezés, Nicholas Hytner munkája alapvetően nem borítja fel a darabról eddig alkotott fogalmainkat. Ez legalább annyira jó, mint amennyire káros a másik oldalról nézvést.
Mert egy új szemléletű Don Carlosban talán még többet ki lehetne fejteni az egyén esetleges szabadságáról, mint ami Hytnernek egyáltalán eszébe jutott. Hogy az inkvizíció nem teljesen egyezik a barbár és értelmetlen hatalomgyakorlással. Hogy kiderülne valami több az egyház érdekeiből, mint amit eddig is megszoktunk. Hogy Verdi remeke jóval több annál mint szimplán a Jó és a Rossz küzdelme, amiből ezúttal (?) az utóbbi győzedelmeskedik. Ehelyett be kellett érnünk unalomig ismételt klisékkel, szép és elég üres tablókkal.

Igaz viszont, hogy rendezőnk nem akart semmilyen ultramodern értelmezést sem belemagyarázni a klasszikus gondolatok közé. A papok nem mobiltelefonokkal a kezükben rohangáltak, s az őrök oldalán sem fityegett Kalasnyikov.

Marina Poplavszkaja és Roberto Alagna

A Met legújabb (és vélhetően évtizedekig műsoron lévő) rendezése megelégedett a hősök viszonyrendszerének egyszerű felvázolásával, s a főszereplők egyéni képességei szerinti megjelenítésével. De ez már nem is olyan kevés. Fülöp távolságot tartó hadúr egészen addig, amíg a legfőbb hatalom meg nem jelenik, és akkor a világ ura megsemmisülten, kezes bárányként rogy a Főinkvizítor lábaihoz: ugye, nem taszítja el az egyház, ha saját fiát csukatja le? Feleségéhez az első emberi mozdulatát is csak akkor teszi, amikor az aléltan hever - amint magához tér, ijedten iszkol érzelmei elől. Erzsébet maga a megtestesült fájdalom, aki csak Carlos (felemás) jelenlétében tud felengedni, nővé válni. Áldozat, kétfelől is, a politikai játszmák és saját téveszméi áldozata. Mert ez az infáns viszont semmit sem érzékel a világból, de ezt, azt hiszem, ezt inkább alakítójára szabta a rendező. (Tény: Roberto Alagna a szerelmi kettős legintimebb mondatait is képes széttárt karral a reflektornak mondani, semmint a háta mögött várakozóan álldogáló kedvesének.)

Egyfelől tehát nagy megnyugvás egy korrekt Don Carlos ama bevezetőben említett himpellér nyomán, másfelől meg óriási kihagyott ziccer Verdi elképesztő szabadságvágyának ilyetén óvatos és finomkodó megjelenítése. Ahol az autodafé szimpla mutatványos parádévá, Posa márki egyszerre nemes és nyomorult halála mezei orgyilkossággá egyszerűsödik.

És nem látjuk ebben a rendezésben igazán (pedig a gondos Szerző jól szájba rágta), hogy a hatalom és a világ ellenmondásos viszonya micsoda közmegegyezésen, milyen gyalázatos mutyin alapszik. Ahol a valódi bűnök bár kimondatnak, mégsem vétetnek észre. Hogy Eboli hercegnő - talán nem is olyan véletlenül - jó előre kikottyintja a poént (bűnös viszonyát Fülöppel) a Fátyoldalban. Majd nem sokkal ezután van még egy fontos (mit ad Isten, megint egy fátylas) félreértés, amikor Carlos merő tévedésből neki (éppen neki, az utána epekedő dámának) vall szerelmet a királyné helyett. De mindez csak akkor nyer igazán értelmet, amikor - egy újabb fölvonással odébb - Ebolit saját háborgó lelkiismerete immár visszavonhatatlan igazmondásra készteti. És az akkor már bukott Erzsébet - azért-e, mert egy valódi királynő, vagy csak, mert ez is része a közmegegyezésnek - egy mozdulattal, egyetlen jól irányzott mondattal képes a hűtlen (és a hűtlenségben kimondatott, mert ez nem ugyanaz) udvarhölgyet a legmélyebb kétségbeesésbe taszítani. És ebben a nyúlfarknyi jelenetben derül ki Verdi elképesztően zseniális volta, hiszen az egész darab egészen az ezt követő "O don fatale, o don crudel" áriáig egyetlen hatalmas, folyamatosan emelkedő ívet ír le. Pontosan egészen addig, amikor Eboli az ária első szakaszának a végén egy kereken két oktávos, merészen ereszkedő dallamívben átkozza meg saját és a világ buja vágyait. Mert Eboli ebben a hatalmas és allegóriákkal sűrűn tűzdelt történetben nem egy szimpla főszereplő, hanem maga a romlott, ócska hatalmi játszmákkal teli világ megtestesítője.

És miután minden kimondatott, nincs is már mit tenni, el kell varrni az addig még nyitott szálakat. Posa halála, a börtönbe betoluló tömeg a Főinkvizítorral együtt, s utána az azt követő búcsúzó jelenet a Saint Jus-kolostorban mind-mind a történet (a világ és a hatalom harcában) kivétel nélkül elbukott hőseinek amolyan codája, eseménytelen (valódi történetformáló esemény nélküli) lezárása, függeléke.

Az előadás zenei megvalósítása nagy vonalakban megfelel a Metropolitan színvonalának, de csak nagy vonalakban. Yannick Nézet-Séguin zenei irányítása korrekt, de nem több annál. Talán a megoldandó feladat volt túl korai a fiatal dirigensnek, talán a túlontúl nagy nevek bénították le, nem tudni. Egy biztos, a drámai szituációk hőfoka itt-ott alulmaradt a Met legszebb emlékeivel vívott csatában, s a Verdinél oly fontos líra megjelenése nagyon is függött a hős/hősnő aznap esti díszpozícióján.

És itt két nevet kell elsőnek említeni. Marina Poplavszkaja Valois Erzsébete minden összehasonlítást kiáll. Egyszerre nemes és egyszerre pórias. Szerepfelfogása a hősnő érzelmeire épül, tiszta és őszinte alakot személyesít meg. Hangja az összetett szerep minden kívánalmának tökéletesen megfelel, ha kell, királynő, ha kell, egyszerű parasztlány. Nagyáriájában ("Tu che la vanita") a lélek minden mélységét be tudja járni, ami csak nagyon keveseknek adatik meg.

Simon Keenlyside és Ferruccio Furlanetto

Az előadás előtt Szilgyo kollégával nagy egyetértésben állapítottuk meg, hogy a szereposztásból jelentősen kilóg Simon Keenlyside Posa márkija. Egyértelműnek tűnt akkor, hogy a kiváló Mozart-énekes sem hangban nem fogja tudni Verdi hősét hozni, de figurában is el fog maradni a szólam igényeitől. Ezek után döbbenettel, de a legnagyobb örömmel kellett konstatálni, hogy Keenlyside ugyan nem Verdi-hang és még csak nem is hősbariton, de a figura tökéletesen megszólalt előadásában. Külön érdekesség, ha egy nem tipikus Verdi-énekes mutatja meg, hogy milyen rendkívüli vonalvezetése is van egy Verdi-dallamnak. Ráadásul olyan alakítás keretében, ami minden igényt kielégít. Végre egy operahős, aki minden akkordról tudja, hogy annak mi a feladata, hogy ő milyen színpadi játékkal, gesztussal, hangsúllyal tudja azt az akkordot leghűbben szolgálni. Szolgálni: ez a kulcsszó, Keenlyside alakítása pontosan megfelel Verdinek és a drámának.

Közvetlenül kettejük után kell említeni Ferruccio Furlanetto II. Fülöp alakítását. Furlanetto bő harminc éve lépett először a Met színpadára és épp a Don Carlosban. Akkor Főinkvizítort alakított felváltva Jerome Hines és Nyikolaj Gyaurov Fülöpje mellett. Ha grandiozitásban el is marad elődei teljesítménye mögött, Furlanetto nagyon sokat tud a szerepről. Egy-egy elkapott tekintete (és itt nagyon jól jönnek a tévés közvetítés közeli képei) milyen sokat elárult a magányos uralkodó belső vívódásairól! Az előadás első igazi zenei csúcsa volt Fülöp és Posa rendkívüli összecsapása (nem kettőse), amely két fantasztikus jellem elképesztő kibontakozása volt két fantasztikus énekes-színész előadásában. Vannak időnként elnagyolt pontok és frázisok, melyek jelzik, hogy Furlanetto talán már túljutott a pálya zenitjén, de ezek ma még csak pillanatok.

Roberto Alagna tisztességgel végigénekelte szólamát, kár, hogy előadása meglehetősen üres és felületes maradt. A hanganyag továbbra is szép és csak a legfelsőbb régióban válik erőltetetté, számomra a problémát a figura permanens kívülállása okozza. Alagna Carlosát nem érinti igazán meg sem a szerelem, sem a dráma, hiába beszél szerep szerint is róluk. Szó, szó, szó… Alakításának fura kettőssége, hogy bár a művész alapvetően jó kiállású, színpadi mozgása is teljes mértékben érintetlen marad minden (jó értelemben vett) színpadiasságtól. Hogy egy példával érzékeltessem, Alagna belépése a St. Jus-kolostorba a dalmű ötödik felvonásában körülbelül olyan mély elszántsággal zajlott, mint ahogy a cinkotai motoros postás közelíti meg fagyos decemberi reggeleken a munkaeszközét.

Anna Szmirnova Eboli hercegnője szintúgy korrekt alakítás volt, de szintúgy mélyebb nyomok nélkül. A Budapesten is jól ismert és kedvelt Eric Halfvarson hatalmas, egy tömbből faragott Főinkvizítora minden szempontból megfelelt a szerep követelményeinek, s a rendezés - mindent az egyház alá rendelő - igényeinek.