Egy Fedora a Met-ből

Giordano: Fedora

DG DVD-Video, 073 232-9

Az Andrea Chénier népszerűsége és dallamgazdagsága nyilván nem kis szerepet játszik abban, hogy Giordano más operáit is előszeretettel állítják színpadra az újdonságokat vagy nagy felfedezéseket \"vadászó\" operarendezők. Persze ez nem is baj, hiszen a csupán alapműveket játszó dalszínházak manapság már nem nagyon tudnak csatát nyerni az egyre élesedő versenyben, előkerülnek hát ismeretlennek hitt belcanto operák például Donizettitől, vagy Rossinitől.

A Fedorával kicsit más a helyzet: ezt a remekműnek nagy jóindulattal sem nevezhető tisztességes iparosmunkát már az 1950-es, 1960-as évektől többé-kevésbé rendszeresen lehet látni a világ operaszínpadain. Talán a műfaj iránt kevéssé fogékony újságolvasó is felkapta a fejét, amikor nemrégiben híre kelt, hogy a három tenor talán legnagyobbika, Placido Domingo kénytelen volt visszalépni néhány Fedora-előadástól a bécsi Staatsoperben. Ez is bizonyítja, hogy igen nagy kihívást jelent a mű főszerepeit hibátlanul elénekelni. Talán ez lehet a Fedora népszerűségének a titka: a nagy énekesek mindig is szerették a kihívásokat...

Az opera zenei textusa meglehetősen híg és egyenetlen, közönségcsalogató részek, igazi zárt számok, slágerek nemigen akadnak benne. Ez alól természetesen kivételt jelent a 2. felvonás népszerű tenoráriája (Amor ti vieta), igaz, az sem tart tovább másfél percnél. Van benne ezenkívül két nagy kettős, ám dallaminvenció tekintetében - sajnos - egyik sem közelíti meg a Chénier hasonló részeit. Az első felvonás sikeresen idézi meg a 19. századi Oroszország hangulatát, ám a meglehetősen zavaros cselekmény követése leköti a néző figyelmét. Egyszóval, a Fedora nem egy jó opera, ám szerencsés csillagzat alatt ettől még jó előadás születhet belőle.

A Metropolitan 1997-es előadásának fő vonzereje pont ez a csillagállás, azaz két zseniális énekes, a címszerepet éneklő Mirella Freni, és maga Domingo, mindketten kiváló diszpozícióban, fejenként 40 év minden színpadi tapasztalatával felvértezve. Elsőrendű alakításokat nyújtanak, a közönség pedig egyszerűen imádja őket: Freni első színpadra lépésekor az előadást is félbe kell szakítani, akkora az ováció. Az idő persze egyikük felett sem múlt el nyomtalanul, ám igazságtalanok lennénk, ha nem jegyeznénk meg, hogy ennek ellenére ez vokális produkciójukon szinte alig érződik. Freni alakításában az a lenyűgöző, hogy minden egyes mozdulata és gesztusa gondosan megtervezett, minden megszólalása pontosan végiggondolt, ám ennek ellenére a mesterkéltség és a modorosság látszatát egy pillanatra sem kelti.

A mellékszereplők hada elég színesnek mondható, Dwayne Croft (helyi erő a Metropolitanből) de Sirieux-je korrekt alakítás egy meg nem írt szerepben, Ainhao Arteta viszont meglepően idegesítő Olga szólamában. A lengyel menekült zongorista néma szerepében (!) Jean-Yves Thibaudet felléptetése igazi luxus a Met részéről. Igaz, ők még ezt is megengedhetik...

Az ezer színben játszó zenekar élén Roberto Abbado (ilyen névvel persze könnyű!) végzett kitűnő munkát, hozzájárulva ahhoz, hogy egy könnyen felejthető opera közel felejthetetlen előadásban szólalhasson meg a rajongók otthonában.