Duplagondol (Maazel: 1984 / Maazel)

LORIN MAAZEL: 1984

Simon Keenlyside, Nancy Gustafson, Richard Margison, Diana Damrau, Lawrence Brownlee
Orchestra and Chorus of Royal Opera House, Covent Garden
Lorin Maazel

Directed for the stage by Robert Lepage
Directed for video by Brian Large

Universal / Decca
074 3289

Nem a zeneszerző személye a legbiztosabb támpont, ha ezt az 1984-operát valahol meg akarom ragadni. Noha Lorin Maazel karmesterként évek óta bizonyítja rátermettségét, amennyiben az évtizedek során egyre jobb és jobb zenekarokhoz igazolt, s ezenközben tucatszám gyártotta a lemezeket a legkülönbözőbb kiadóknál. A közelmúlt valamennyi karmesteri pályafutását figyelembe véve is Maazelé az egyik legegyenesebb pálya, s bízvást elmondható, az amerikai dirigens remekül használta ki a kínálkozó lehetőségeket, valamint a származás és a pozíció kínálta aktuális előnyöket. Ha a Nyájas Olvasó az iménti mondatban valamiféle dehonesztáló élt vélt kihallani, téved. Nem gondolom, hogy Lorin Maazel bármi elítélendőt követett volna el azzal, hogy mérsékelt tehetséggel is a legkeresettebb karmesterek közé kapaszkodott; gondoljuk csak meg: phenjani koncertjével már a történelemkönyvek lapjaira is felkéredzkedett.

A Decca nemrég piacra került DVD-kiadványa új oldaláról mutatja be Maazel mestert, az 1984 című operának ugyanis ő a szerzője.

Előzetes várakozásaimban André Previn A vágy villamosa című darabja rémlett fel legsűrűbben, mint olyan szerző alkotása, akit elsősorban karmesterként (Previn esetében zongoristaként is) ismerünk. Previn „kísérlete” azonban nagyon is sikeres volt, köszönhetően a nagyszerű San Franciscó-i színrevitelnek, s persze a főszerepben döbbenetes alakítást nyújtó Renée Flemingnek; tudjuk, A vágy villamosa pár év alatt a leghallgatottabb kortárs operák közé keveredett.

Previn sikerét Maazel darabjával szembeszegezni már csak azért sem haszon nélkül való, mert a két szerző zenei világa nem áll távol egymástól. Szögezzük le: egyikük sem csatlakozott egyetlen jól ismert kortárs iskolához sem, s ami még ennél is örvendetesebb, hallhatóan nem a félmúlt ünnepelt amerikai komponistáinak a stílusát követi, azaz nem valamiféle minimalista-repetitív maszlagban, avagy egy kiszáradt, ihlettelen esztétikai lomtárban keresi a boldogulást, meg a kottafejek helyét a kottapapíron. Mindketten eklektikusak inkább, hol egyik, hol másik sziromra röppennek a zenetörténet virágos mezején, s ennyiben, mondhatni, színtiszta kortárs esztétikát képviselnek. Previn elsősorban a II. világháború előtti amerikai iskolákhoz nyúl vissza a Streetcarban, a musicales hatások felerősítésével és a gershwini modellek keresésével, melyet a filmzenék jól ismert, hagyományos harmóniakezelésével ötvöz, s ezenközben sosem téveszti szem elől a drámai szerkezet támasztotta szigorúbb kívánalmakat.

Maazelnél a zenei kiindulópont lehet ugyan hasonló, de az Orwell-regény témája merőben más univerzumot ábrázol, mint a Previnnél feldolgozott Tennessee Williams-darab. Ennek megfelelően az 1984 zenei világa a maga „túlírtságában” változatosabb, merészebb, élénkebb képet mutat, mint a honfitársé. Hogy a közismert, mindenki által olvasott és magasztalt, mégis, valljuk meg, mára unásig interpretált és jócskán agyonelemzett orwelli antiutópia irodalmi értékei meg sem közelítik A vágy villamosa jelentőségét, a mi esetünkben érdektelen körülmény. Mint operatéma, lehet hálás feladat az 1984, feltéve, ha az adaptációnak sikerül a mű lényegét a színpadi közegre alkalmaznia. Ez esetben kifejezetten szerencsésen kiválasztott alapműről kell beszélnünk, hiszen az Orwell-regény veleje elvéthetetlen: a totális diktatúra természetrajza.

Ahogy az Orwell-olvasás nagy deficitje is elvéthetetlen, amennyiben a terrort, az elnyomást, az üldözést a diktatúra meglétéhez köti, s nem a hatalomgyakorlás alapvető természetéből vezeti le, melyből nem okvetlenül következik a diktatúra definíció – ld.: imperializmus. Noha hagyományosan a XX. század két totális diktatúrája, a fasizmus és a kommunizmus rémtetteinek lenyomatát szeretjük kiolvasni a műből, kár lenne a mű szánkba rágott tanulságait csupán a jól ismert autokratizmusokra szorítani. (Lám, megbukott rendszereket mennyivel könnyebb bírálni, mint meglévőket. Amerikaiként persze Maazelnek legfeljebb a mccarthyzmus lehet a közvetlen tapasztalata az orwelli regényvilágban elővezetett közvetlen jelenségekről. De, hogy az orwelli „jövendölések” egyes konkrétumait mégsem csak a már nem létező Szovjetunióban vagy a hitleri Németországban, hanem mondjuk Észak-Koreában, Iránban, hovatovább az USA-ban látjuk/láttuk valós alakot ölteni, nem biztos, hogy elhanyagolható körülmény – a regény is az egykori Londonban játszódik.)

Maazel nem tesz egyebet, mint a maga módján musicalt komponál a színdarabbá adaptált, három felvonásosra szorított kultuszregényből. Az 1984 zenéje olyan, amilyennek várjuk: harsány, hatáskereső, erőteljes gesztusokkal teli, amilyen egy ilyen markánsra hangszerelt „rémdrámának” kijár. Zenetörténeti jelentőségét firtatni nemcsak korai, de felesleges is volna. Kivált, hogy jelenlegi formájában igen nehéz lenne elválasztani a darabot a DVD-n látható londoni előadástól: Maazel maga dirigál, kiválóan összefogva a tekintélyes méretű zenekari apparátust, a rendező, Robert Lepage szinte minden mediális lehetőséget kihasznál a szcenikában, hogy az opera minél öntudatosabb, jellegzetesebb hatású legyen. Hogy nem aktualizál, ezer köszönet érte. (Akinek kéne, így se, úgy se értené.)

Winston Smith szerepében Simon Keenlyside rendkívülit nyújt, színészi és hangi alakítása egyaránt hallatlan erővel uralja az egész darabot. Smith karaktere nemcsak hangban igen kimerítő, de fizikailag is komoly igénybevétellel terheli az énekest, Keenlyside – megannyi Hamlet és Billy Budd után – ezt a figurát is rendkívüli energiával és átéléssel hozza. A Juliát éneklő Nancy Gustafson hangban még csak valamennyire partnere tud lenni a baritonistának, színpadi jelenlétben azonban másodrangú szereplővé degradálódik, játéka gyakran merev és körülményes, éneklése sokszor jellegtelennek hat. Keenlyside-hoz közelítő alakítás a szebb napokat is látott Richard Margisoné, valamint Diana Damraué. Előbbi olyan „magától értetődően aljas” megjelenést kölcsönöz O’Briennek, hogy nehéz volna jobbat akárcsak elképzelni is, utóbbi pedig két, egymástól meglehetősen eltérő karaktert követelő szerepben is maximálisan teljesít. Rövid, ám pokolian nehéz tenor szólamát kifogástalanul hozza Lawrence Brownlee is.

Maazel karmesterként gazdához méltóan kézben tartja a produkciót, szinte hallani, ahogyan tobzódik – saját munkáját dicsérendő – a jól eltalált hangszínekben, dinamikai váltásokban, zenei effektekben. Lepage rendezése él a darab kínálta leplezetlen brutalitással, nyersességgel, s azt a lehetséges határokig el is viszi. A Nagy Testvér szinte állandóan jelenlévő, igéző premier plánja félelmet keltő, a díszletek már-már filmszerűen hitelesek, a jelmezek pedig a végletekig kiaknázzák az elidegenítés rájuk szabott szerepét. A nézőt így hatalmas mennyiségű hangi és képi inger éri az előadás során, mely ezzel kiválóan képes ötvözni a többnyire „nehéz” muzsikát a sűrűn villódzó, a tömegkultúra kelléktárából való panelekkel.