\"De nem az igazi!\" - A Tosca a Metből

PUCCINI: Tosca
Hildegard Behrens, Placido Domingo, Cornell Macneil, James Courtney, Italo Tajo
Metropolitan Opera Orchestra and Chorus
Giuseppe Sinopoli
Universal / Deutsche Grammophone DVD
00440 073 4100

Pedig akár sikerülhetett is volna!
A tervezők sejthetően azt tűzték ki célul, hogy megdöntik a \"minden idők legjobb Tosca-produkciójának\" (Callas, di Stefano, Gobbi / de Sabata - EMI, 1953) nimbuszát. Adva volt a világ egyik legremekebb színpada, a címszerepben egy egyébként igazán drámai heroina, egy egyébként világelső tenor, egy egyébként nagyszerű hősbariton, egy egyébként fantasztikus dirigens, egy egyébként karizmatikus rendező, és főleg pénz, pénz, rengeteg pénz.

Kezdjük az utóbbival! Szerintem soha ennyit nem költöttek Puccini Toscájára. Ez meglátszik a fantasztikus szereplőgárdán, a rendkívül gazdagon kistafírozott statisztérián, a káprázatos jelmezeken, és elsősorban a pazar és grandiózus díszleteken.

Puccini megadta erre a költekezésre a lehetőséget, igaz, jócskán meg is kötötte az alkotók kezét. A Tosca a gazdag Rómában játszódik, igazán illusztris környezetben. A Szent András-templom, a Farnese-palota, s végül az Angyalvár ma már (nem kis részben pont a Toscának köszönhetően) Róma emblematikus helyei, ahova (mások mellett) operarajongók ezrei zarándokolnak el évente. Közös jellemzőjük pedig az impozáns megjelenés. A díszlettervezőnek többnyire nincs is más dolga, mint néhány jól sikerült repro alapján a színpad méreteihez adaptálni az eredetit, esetleg némi stilizálással meghagyni az előadáson saját keze nyomát.

A Met előadásának megrendezésére Franco Zeffirellit kérték föl, aki egyébként már-már házi rendezőnek számított New Yorkban. 1963 és 1996 között összesen tizenegy opera színpadra állítását végezte el a világhíres teátrumban. Ezúttal a díszlettervezés egysíkú munkájára is őt kérték fel. Zeffirelli nem bajlódott a stilizálással, a Met színpadán \"egy az egyben\" láthatjuk az eredeti épületeket. (Persze gyanítom azért, hogy a gázsiból nem jutott a jogutódoknak…)

Zeffirelli amúgy a látványt illetően még a filmjein is túltett. Az I. felvonás Te Deum jelenetében a sok statiszta szinte egymás sarkára hág, csak hogy elvégezhesse a rá kirótt feladatot, füstölőt lengethessen, zászlót lóbálhasson, ki- s bevonulhasson svájci gárdistaként, gazdag arisztokrataként, nincstelen kéregetőként, apácaként, egyszerű pórnépként, ministránsként, és még sorolhatnám reggelig.

A költekezés tetőpontja az utolsó felvonás, ahol nemcsak az Angyalvár híres/hírhedt tetőterasza, hanem a tömlöc is megelevenedik. A nagyszerű színpadtechnika révén láthatjuk, amint Tosca lemegy a halálra készülődő Cavaradossihoz, majd vele együtt vissza a (látszólagosnak hitt) kivégzéshez.
Mégis, ebben a hihetetlenül pazar kiállításban valami elveszett. De nemcsak ott!

Mario Cavaradossit, a kissé apolitikusan gondolkodó, de valójában nagyon is politikusan cselekvő festőt a karrierje tetőpontján lévő Placido Domingo keltette életre. Domingo pályája során minduntalan vissza-visszatért ehhez a szerephez, mostanára a technika jóvoltából négy-öt különféle előadás felvétele érhető el az érdeklődő számára. Az általam ismert előadások közül ez tetszik legkevésbé.

Pedig az isteni Placido gyönyörű, szárnyaló hangon énekel. Mégis, a darabkezdő Képária (\"Recognita armonia\") vontatott lassúsággal esik szét hangjaira. Bár a tenorista pályájának, művészetének ismeretében az Angelotti-jelenetben hallott tempóborulást hajlamos vagyok a dirigens számlájára írni, a későbbiekben is feltűnő - és nála szokatlan - szenvedélymentességgel vesz részt a produkcióban. (Ez alól kizárólag a II. felvonásbeli \"Vittoria, vittoria\"-jelenet a kivétel.) Olyan érzése van a nézőnek, hogy Domingo vagy elutasította a rendezést, vagy mindössze egy-két próba állt rendelkezésre az elsajátításához.

Jóval problémásabb, de sokkal egyértelműbb a helyzet a címszerepet éneklő Hildegard Behrensnél. Ez a kitűnő szoprán szintúgy a pályája csúcsán volt 1985-ben. Viszont, ha megnézzük a vele készült huszonöt lemez/dvd-felvételt, láthatjuk, hogy közöttük mindössze egyetlen olasz szerep található, a Toscáé. Nos - kénytelen vagyok gonoszkodni -, nem véletlenül.

Behrens ugyanis nem ok nélkül volt vagy másfél-két évtizedig a német repertoár vezető szopránja, szinte vetélytárs nélküli Izolda, Brünnhilde, Senta vagy Elektra. Rendkívül keményen énekel, hangjában egy szemernyi \"olasz íz\" nincs, ami azért egy Toscánál nem lenne hátrány. Behrens ugyanakkor igazán dicséretesen mindent megtesz a szerep, a siker érdekében. Kevés Tosca mer például ennyi pianót alkalmazni, s a drámaiság kedvéért bátran használ \"mediterrán\" eszközöket. Ez a Tosca a szenvedély hevében olykor rekedt, szinte állatias hangokat hallat, például a II. felvonás embert próbáló Scarpia duettjében több ízben is. Mégis, a nézőben, hallgatóban az előadás vége felé kikristályosodik: Behrens Toscája szereposztási tévedés.

Cornell Macneil a maga 92 előadásával a második legtöbbet teljesítő énekes a metropolitanes Tosca-szereplők népes táborában. (Ennél többet csak a hihetetlen előadásszámot - 217 - magáénak tudó Antonio Scotti produkált.) Macneil a felvétel idején kereken 60 esztendős, immár negyed százada a szerep gazdája. (Néha még Milnes is labdába rúghatott.
Ez részben hallatszik is. A második felvonásban helyenként kifullad, helyesebben a magas regiszter hallhatóan gondot okoz neki, ezért inkább \"biztonsági játékra\" törekszik. Ugyanakkor remekül hozza a kéjvágyó, de már hatalmába kissé belefáradt önkényúr figuráját.

Ennél a három, egyébként kitűnő énekesnél a legfőbb probléma, hogy egymástól függetlenedve mindegyikük más-más síkra helyezte a történetet. Úgy tűnik, hogy a rendező nem is igen kísérletezett esetükben a \"közös nevezőre hozással\".

Meglepő módon az előadás leggyengébb pontja a kiváló dirigens, Giuseppe Sinopoli tevékenysége. Érthetetlen, hogy miért nem tud többet kihozni ebből a darabból, de tény, hogy ritka nehézkesen, mondhatni unottan gördül a dráma a keze alatt. Ennek érzékeltetésére csak a híres imát említem (\"Vissi d\'arte\"), mely egyszerűen alig akart véget érni. Nyilván nem véletlen, de Sinopoli e produkció 8 előadását leszámítva nem vezényelt többet a Metben.

Ha mégis szükséges kiemelni, hogy kiért érdemes ezt a dvd-t mindenképpen megnézni, akkor az - meghökkentő módon - egyértelműen a veterán Italo Tajo Sekrestyése. A produkció idején 70 esztendős művész remek kabinetalakítást nyújt, ismét jelesül igazolva a \"nincs kis szerep\" elvét.

A produkciót nézve folyamatosan Arkagyij Rajkin egykori híres mondása kísértett: \"Válámi ván, dé ném áz igázi\".