Csillagok, csillagok... (A puritánok / Netrebko)

BELLINI: I Puritani

Anna Netrebko, Eric Cutler, Franco Vassallo, John Relyea, Eduardo Valdes, Maria Zifchak, Valerian Ruminski
The Metropolitan Opera Orchestra, Chorus and Ballet
Patrick Summers

Universal / Deutsche Grammophon
2 DVD
073 4421

Hogy a legvégén kezdjem: ezen a DVD-n három szopráncsillagot láthatunk/hallhatunk. De ketten közülük csak beszélnek. Különösen fájdalmas nézni az azóta végleg eltávozott Beverly Sillst. A bonus track szűk negyedórájában Margaret Juntwait beszélgetőpartnereként mesél a bel cantóról, Belliniről, Elvira szerepéről, no és a Metről. Szellemes és vidám gondolatait szerintem hamarosan tanítani fogják, kevesen mondtak ilyen rövid idő alatt ilyen sokat erről a műfajról.

A másik „beugró” szopránsztár Renée Fleming, aki az előadás szüneteiben riporterként „lepte meg” az öltözőjében az operatőrök és kameramanok társaságában sminkelő Netrebkót. Ezek a csevegések jóval felületesebbnek bizonyulnak, de pontosan betöltik a bonusok „kis színes”-feladatát. S a figyelmes szemlélő felfedezhet némi izgalmas adok-kapokat is a két primadonna között.

De bárhogy is legyen, ezen a tavaly január 6-i estén a sztár mégis az Elvirát alakító Anna Netrebko volt. Már a darabot is az ő kedvéért tűzték ki, s gyanítom, hogy Fleming megjelenése is Netrebko arculatépítésének része. S Anna – jó csillaghoz illően – mindenben megfelelt az elvárásoknak. Attraktív, bájos, a kissé ellentmondásos szerepnek megfelelően olykor őrült is. A közönség is a szerepének megfelelően reagál, ováció kíséri az istennő minden megnyilvánulását. Tegyük hozzá, hogy zömében jogosan, ugyanis Netrebko remekül eladja a téboly és a szerelem mezsgyéjén mozgó hősnőt.

A rém nehéz, de mutatós második felvonásbeli nagyáriában („Qui la voce sua soave”) mindent megmutat, amit az elborult főszereplőnőkért rajongó kor alkotói egyáltalán színpadra álmodhattak. Bevonul királynőként talpig fátyolban, őrültként szaladozik, földre hanyatlik, hempereg, szinte beleesik a zenekari árokba, később fölpattan az egyik asztal tetejére, onnan is leájul, de elkapják, az obligát „esz”-t követően a záróhangot is vég nélkül kitartja, majd riadt tekintettel fölmenekül a lépcső tetejére, onnan tekint le az alélt publikumra. Nekem meg rögvest Heiner barátunk jutott eszembe, aki szerint a salzburgi Traviatában Netrebko végig az ő férfiasságát birizgálta két emelet távolságból. (Nem pontosan így fogalmazott persze.)

Ha elgondolom, mit csinálhatott ugyanebben a szerepben és rendezésben Dame Joan Sutherland, hát nevetnem kell. Ugyanis Sandro Sequi meglehetősen realista, de mértéktartó rendezése harmincegy esztendővel korábban épp Sutherlandre készült. De Sequi újítónak korábban sem tekintett munkája még ma is pontosan áll a helyén, egy fikarcnyival sem tűnik elavultabbnak, mint három évtizede.

Visszatérve Netrebkóra, az előadást látva már némiképp megértem a közönség (és olvasóink egy részének) mértéktelen lelkesedését, ugyanis elég komplex és pontos jellemrajzot kapunk tőle, olyannyira, hogy még a hangi problémákat is hajlandóak vagyunk megbocsátani, illetve nem észrevenni. Netrebko ugyanis nem igazán drámai koloratúrszoprán, a szerep meg az. A koloratúrákat így inkább elkeni, elóvatoskodja. Lehet, hogy ezen az estén nem volt igazán formában, mert kicsit helyezgeti a hangot, megpróbál varázslatosan énekelni, ami némi intonációs bizonytalankodás árán sikerül is neki. Egy-egy magasabb hang tehát olykor alacsonyabbra sikeredik, de ez – számomra is fura módon – semmit nem von le a produkció összértékéből.

A Metropolitanben nincs igazán nagy hagyománya A puritánoknak. 1883-ban mindjárt az elsők között mutatták be, de a második előadásra egész 1918-ig kellett várni, a harmadik sorozat meg az említett 76-os volt, Sutherlanddel. Később még (mások mellett) Gruberova is énekelt néhány alkalommal, de ezen az egy évvel ezelőtti estén mindössze a negyvenhatodik Puritánok-előadáson ment fel a függöny. Ennek oka lehet az is, hogy sosem volt könnyű megfelelő tenorhőst találni a sztárszopránok mellé. Egyetlenegyszer sikerült eddig: Sutherland első szériájában Pavarotti énekelt. A puritánok az az opera, amelyben a komponista leginkább a tenor szólamban írt le elénekelhetetlen hangokat. (Ha valaki feltalálná az időgépet, én elsők között arra lennék kíváncsi, hogyan énekelte Arturo szerepét Rubini az ősbemutatón.)

A Met jelen esetben is megizzadt a sikerért. Az eredetileg szerződtetett világsztár a próbák előtt menekült el, a beugró tenoristát két előadás után maga a színház vonta vissza. Így léphetett a színre szinte az ismeretlenségből Eric Cutler, aki amúgy a Metnél házinyúl, 6-7 éve énekel kisebb-nagyobb szerepeket, s a mélyvízben – némileg meglepő módon – megállja a helyét. Alkatilag Curára emlékeztet, kicsit mackósabb kivitelben, s végre egy tenor 180 cm fölött. Színpadi játékról még nemigen beszélhetünk, most a nyilvánvaló lámpaláz leküzdése a fő cél. De ebben a szerepben elsősorban a voce jut főszerephez.

S a homogén hang megvan. Cutler üzembiztosan énekel mindvégig, a legalsó regisztertől egészen a „d”-ig, s még arra is van ereje, hogy közben figyeljen a partnernőjére. (Mert ugye az ismeretlenség homályából való kiugrásnál ciki lenne leénekelni a sztárt.) A finom hangszín segítségével pedig helyből meg tudja teremteni Lord Arturo Talbot nemes figuráját. Jó lenne hinni, hogy megtaláltuk di Stefano, Gedda, Kraus, Pavarotti utódját – ez a beugrás több mint reménykeltő.

Bernard Shaw szerint az opera az, ahol a tenor és a szoprán szereti egymást, s ez a baritonnak nem tetszik. A kételkedés lehetősége ezúttal a Riccardo szerepét alakító Franco Vassallónak jutott. Ezt a szólamot a Metben az utóbbi időszakban Milnes, Gavanelli és Hampson osztotta föl egymás közt. Hálátlan egy helyzet, s Vassallo nem is tud megfelelni az elvárásnak. Sem hangban, sem alakításban nem tud kiemelkedni a kórusból. S neki köszönhetően a világ (szerintem) legszebb bariton-basszus duettje is („Il rival salvar tu dêi”) visszhangtalanul zajlik le.

A basszusszólamot, így Sir Giorgio alakját a Met ügyeletes felfedezettje, a fiatal (és jóképű) John Relyea öltötte magára. A gyönyörű hangszín, a terebélyes és mégis puha hang megteszi a hatását, bár a mélységek (még?) nem igazán ütősek. Zavaróak viszont a hangképzés közbeni fura fintorai, melyek „élőben”, a nézőtérről nézve nem okozhatnak gondot, de így, felerősítve már igen.

Az előadást pontosan, de némiképp jelentéktelenül tartotta kézben Patrick Summers. A zenekari munkából egyedül a zárójelenet bevezetése maradt emlékezetes, amikor az utolsó pillanatban befutott a hírnök a kegyelmi határozattal. No, az olyan elsöprő volt, mint a forgószél.

Hogy mennyire Netrebkóra volt kihegyezve ez a produkció, azt bizonyítja, hogy a kamera nem áll le a darab után a tapsrendnél, hanem a függöny összecsukódása után is követi őt. Hát, igen, ő most az ügyeletes csillagunk!