Csendes Don (Don Pasquale / Raimondi, Flórez)

DONIZETTI: Don Pasquale

Ruggiero Raimondi, Juan Diego Flórez, Isabel Rey, Oliver Widmer, Valeriy Murga
Chorus and Orchestra of the Opernhaus Zürich
Nello Santi

Universal / Decca
074 3202

Nem látok kivetnivalót abban, ha a jelen énekes sztárjainak minden rezdülését kamerák követik, és igyekeznek pályájuk grádicsait megosztani az éhes közönséggel. A bulvár nem érdekel, de egy tehetséges énekes pályaképe igen. A magánéletük nem tartozik rám, a karrierjük állomásait viszont szívesen követem nyomon. Érdekel, honnan indul és merre tart egy jeles muzsikus szakmai fejlődése. Mert ma sincsen másképp, mint volt azelőtt, az „arany időkben”, bármennyire is sikolyoktól hangos a komolyzenei lemezkiadás jelen állapota, a nagy énekművészeket meg kell becsülnünk, nincs más választás. Ha Bartoli vagy Fleming a száját nyitja, a mikrofonok és kamerák csőre töltve, ha Nyetrebko és/vagy Villazón felbukkan valahol, abból alighanem DVD lesz üstöllést – és tulajdonképpen jól van ez így.

Juan Diego Flórez pályájának legfontosabb etapjait nyomon követni sem szükséges megerőltetni magunk, legfeljebb pénztárcánkat kell időről időre szélesebbre tárnunk: a Decca már tucatnyi CD-vel és DVD-vel adózott napjaink egyik legcsillogóbb tenorsztárjának. A sevillai borbély és Az ezred lánya után és most itt ez a Don Pasquale-film, egyenesen Svájcból, a Zürichi Operaházból. Egy igen megbízható és mindig magas minőséget hozó dalszínházból, ahol a zenei irányítás ezúttal a rutinos Nello Santié, a színrevitelért a bennfentes Grischa Asagaroff felel. S miközben e sorokat írom, e felújítás még mindig műsoron van (szeptember 20-án, 23-án és 29-én is megy) egyetlen szereposztásbeli változtatással: Flórez helyett Celso Albelo kapja meg Ernesto jelmezét. Lám, mindenki pótolható, ha muszáj.

Persze, ha valaki olyan adottságokkal sáfárkodhat, mint Flórez, mondhatnánk, könnyű megcsinálni a karriert: gyönyörű hang (na jó, van egy eredendően csúnya és nyers hangszíne, de nem kell ezt túlhangsúlyozni), briliáns technika, irigylendő színpadi megjelenés. Pöndörödő, apró tincsei, fiús sármja, pajkos mosolya és behízelgő modora a húszas évek némafilmjeinek amorózóit idézi. Pedig a szereposztásban nem is ő, hanem a címszerepet vállaló Ruggero Raimondi az igazi világcsoda. Ilyen előmenetelt bemutatni valamirevaló hang nélkül, közepes muzikalitással, na az a teljesítmény! (Kápráztató tehetséggel mégsem lehet olyan nagy trouvaille, nem igaz?) Harminc éve legalább hangerőben megvolt az elnyűhetetlen basszus, ma már csak személyiségének varázsával (ha van neki olyan) tud a színpadon maradni. Mert nem utolsó színész, ezt tapasztaltam már az imént emlegetett Sevillai borbélyban (Emilio Sagi rendezése, Madrid, Teatro Real), s ezt látom most is: Don Pasqualéja az ő markáns színpadi jelenlétével nyer babért. (Nincs azon mit csodálkozni, hogy Scarpiát leszámítva ma szinte csak komikus szerepekben hódít Raimondi; az idén Torinóban és Bolognában Falstaff szerepében is megjelenik – de kommentálják ezt a nálam avatottabb szaktollnokok). Az olasz minden hangi defektje ellenére vállalható választásnak tűnik a szerepre, az öreg napjaira csak édes nyugalmat és némi asszonyi ölelést kereső vénember figurája bizony jól áll neki.

A fiatal és tüzes özvegy alakjában Isabel Rey mutat a fenti férfiúknál csekélyebb erényeket. Magasságai bántóan élesek, a hang sincs igazán egyben, de alapjában véve nagyobb hibák nélkül hozza a szólamot, legfeljebb néhol hajlik a többieknél jobban a ripacskodásra. (A puszta korrektség „vádját” Maletesta doktor megformálója, a nem túl emlékezetes bariton-orgánummal felruházott Oliver Widmer is magára veheti.) Igaz, erre a rendezés is rásegít: Asagaroff mozgalmas és színgazdag színpadképekkel dolgozik, színészvezetése eseménydús, de mégsem túlzottan fordulatos, a jelmezek beszédesek és természetszerűleg harsányak, ahogyan egy vígoperához illik, de mindig megmaradnak a jó ízlés határain innen. Santi vezénylése pedig megbízható és kimondottan énekesbarát. Sőt, Raimondi-barát, mert a testesebb zenekari részeknél sem úszik rá nagyon a basszista ütött-kopott vocéjára, s a címszereplő így még a maga fakult módján is okoz egynéhány örömteljes pillanatot. Donizetti, a komikum mestere úgyis elviszi a balhét mások helyett is.