Boszorkányok márpedig (Rossini Armidája a Metből)

ROSSINI: Armida

Renée Fleming, Lawrence Brownlee
Metropolitan Opera Chorus
Metropolitan Opera Orchestra
Riccardo Frizza

Universal / Decca
2 DVD
074 3416

*

Vannak. Bizony vannak olyan dolgok, melyeket nem lehet tudományosan igazolni, megokolni, megmagyarázni, érvekkel alátámasztani, tényszerűsíteni, józan ész szerint teoretizálni stb. Ilyen a női csáberő. Az is valamifajta démoni hatalom, boszorkányság, mágia, természetfeletti ördöngösség. Bűbáj.

A massachusettsi Salem városa például mintegy százmillió dolláros évi jövedelmet könyvelt el az utóbbi időben csak a turizmusból, köszönhetően a 17. századvégi boszorkányüldöző perek vérfagyasztó emlékeinek, meg a puritán telepesek tán még ma is pislákoló lángot vető gyermeteg babonáinak. Vagyis a bűvös csáberő nem vész el, csak átalakul: mágiából marketinggé. Ahogyan a seprűs varázslónő változik éjfekete macskává és vissza, ha érdeke kívánja.

Így aztán hiába mondotta volt a mi olvasott királyunk, Kálmán: „Strigákról pedig, akik nincsenek, semmiféle említés ne essék”, hála a gyermeki fantáziának és szülői nagyvonalúságnak, meg persze a díszes operáknak és a hollywoodi léptékű képzelőerőnek, emlékük vissza-visszatér kísérteni, ahogy jó varázslókhoz illik. De ahogyan a hószakállú Mikulás is csupán egy piros anorákos vénember, ha lehántjuk róla a csoda-legendát, úgy az egykoron kínpadra vont, rettegett strigák is visszaszorultak az énekes teátrumokba, gyanútlan lírai tenorokat vegzálni estelente.

Torquato Tasso Megszabadított Jeruzsálem című (késő reneszánsz? kora barokk?) hőseposza máig kedvenc lelőhelye e bűbájosoknak, pontosabban annak Armida és Rinaldo különös szerelmét megéneklő betéttörténete ihleti újabb és újabb dalművekre a fogékony zenecsinálókat, Händeltől Haydnon át Brahmsig. Gioachino Rossini egész estés, szélesvásznú thrillere ritkábban kerül ugyan a műsorlapra, de talán csak azért, mert senki sem állította még, hogy ez volna a talján mester legjobb operája. A cselekmény vontatottabb, az áriák fakóbbak, a zene sem csillog úgy, s nem is oly szellemes, mint a kedvenc Rossini-daljátékoknál.

Nem a legjobb, de nem is a legrosszabb. Sőt, egy kis ötlettel, színes díszlettel, jó színészi vénával társuló kompetens énekhangokkal mindjárt a hatalmas New York-i színpad is kicsiny pnceszínház lesz e kissé túl komoly darabnak. A Metropolitan Operaház ezen színrevitele valahogy élhetővé, pontosabban nézhetővé és hallgathatóvá, egyszóval: élvezhetővé teszi a művet, hála a nehezen feledhető díszletezés és a még kevésbé feledhető szereposztás találmányainak, melyek, ha nem is avatnak új korszakot az operarendezés és -játszás gazdag históriájában, azért figyelemre érdemesnek mutatják magukat. És ami fontos: ők sem veszik annyira komolyan a darabot, hogy a kritikus is komolyan vegye őket.
Ahogyan Mary Zimmerman – valahol mégiscsak tapintatos, ámde irigylendően lendületes – rendezése és Richard Hudson invenciózus színpadi és öltözékdizájnja meg is cselekszik, amit megkövetel tőlük a hírneves dalszínház elkényeztetett, nagyvilági közönsége: harsány színgazdagságban tobzódó, élénk színpadképeket rögzítenek hol embernyi rovarok, hol méretes, artificiális pipacsok, hol stilizált közel-keleti motívumok beillesztésével élesítve a kolorit- és formakontrasztokat.
És a démonok! Ó, micsoda posztmodern ihletettségű, torzonborz kísértettörténet, micsoda remekül megkoreografált balett ez a tüllszoknyás, kicsi rémekkel!

Renée Flemingben bizonyosan megvan a fent idézett csáberő. Varázspálcával vagy anélkül, nem hagy kétséget afelől, hogy Armida az ő szerepe, bármit is gondoljunk róla; vagyis hiába a gyilkos koloratúrák, mellyel meg-megküzd a hősnő, cseppet sem nehéz elhinni róla, hogy szupernaturális hatalmakkal cimborál, ahogyan azt sem, mikor valósággal „leolvad” róla a bűbáj. Mert Fleming Armidája bizony végigharcolja a szerepét, a csábítástól a lemondásig, a kevély bájkeverőtől a szerelméért küzdő asszonyig, és megszerzi, birtokolja egészen.
Lawrence Brownlee-t több ízben becézték már napjaink magától értetődően eminens és evidens Rossini-tenorjának. Valóban: még a tenortúltengés (a darabba vagy hat igényes tenorszerep íródott) ellenére is kiemelkedik a mezőnyből jó ízléssel, mesterfokon kifaragott Rinaldója. Atombiztos magasságok, flexibilitás, intakt hang, pontos intonáció, övé a jelen és a jövő.
Riccardo Frizza karmester talán maga sem a titkos favoritját vezényli az Armidában, ám ha kicsit szerényebb amplitúdókkal és komótosabb tempókkal is, de biztos kézzel vezet végig minket az előadáson.