Borítékolva (Beethoven: IX. / Karajan)

BEETHOVEN:
Symphony No.9

Lella Cuberli – Soprano
Helga Müller Molinari – Alto
Vinson Cole – Tenor
Franz Grundheber – Baritone
Berliner Philharmoniker
Wiener Singverein
Herbert von Karajan

Sony BMG
88697195409

Ha „mű per előadó” viszonylatban kellene mondani valami közhelyeset, akkor a Kilencedik Karajannal ott lenne a top háromban. Karajan önmagában is emblematikus figura, akit gyakran olyanok is tudnak hová tenni, akik életükben nem hallgattak még végig egy Beethoven-szimfóniát.

Ugyanakkor a zenetörténet nem tud felmutatni még egy olyan zeneművet, mely annyi atrocitásnak lett volna kitéve, mint épp a Kilencedik szimfónia. Tudjuk, hogy a zenét sosem minősíti az, ahogy, és amire felhasználják egyes részleteit, de ami szegény, jobb sorsra érdemes Örömódával történik az elmúlt majd kétszáz évben, az mégiscsak sok. A pontot az i-re mostanság az a toldozott-foldozott katyvasz tette fel, amit az Európai Unió himnuszának neveznek, és amelynek szenvedő alanya megint csak a szóban forgó darab.

Úgy tizenöt éve egy zenekedvelő kollegám rákérdezett, hogy miként viszonyulok a Beethoven-szimfóniákhoz. Azt válaszoltam, hogy szeretem őket, kivéve a Kilencediket. Érdekes, egyetértéséről biztosított. Az ember ugyanakkor hajlamos az arcpirítóan kínos élmények tükrében megfeledkezni arról, hogy a darab, és annak főként első két harmada mennyire jó.

Ami a művet illeti, csak filmből öt különbözőt találtam Karajannal, és ehhez társul a számos hangfelvétel más-más zenekarokkal. A szóban forgó DVD-n egy 1983-as film szerepel, melyet idén a Karajan-év kapcsán új köntösben ismét kiadtak. A felvétel, mely a Berlini Filharmónia koncerttermében készült – a kísérőfüzet tanúsága szerint szeptemberben és decemberben – az egyik utolsó képviselője egy, a főként Karajan nevéhez köthető sajátos műfajnak, az „álkoncertnek”. Valójában egy hosszas forgatási periódus alatt rögzített filmet látunk, mely a maga sajátos eszközeivel élő koncertet szimulál. Karajan saját hitvallása szerint magát a zenét szerette volna vizualizálni ezeken a filmfelvételeken.

Amit látunk, nem más, mint hangverseny-köntösbe bújtatott hangulati kísérete és illusztrációja a megszólaló muzsikának. A félhomályos háttér előtt a timpani nem hangszerként, hanem ágyúként funkcionál, a rézfúvósok sorfala harci riadót fúj. Minden, amiből több helyezkedik el egy sorban, legyen az fafúvósok kara, vagy akár a kórus néhány tagja, a hatásos kameraállások jóvoltából hirtelen hadba vethető katonák hadoszlopává manifesztálódik.

Az egyet gondolunk, egy irányba tartunk homályos, rendszerfüggetlenül naiv és sosemvolt eszméje ez, melybe nem nehéz belelátni némi ijesztő militarizmust. A vonóskar formátlan tömege jelenti az egyetlen üdítő kivételt, ahol fellélegezve ismerhetünk rá a Berlini Filharmonikusok ismerős tagjaira, élükön az évtizedeken át változatlan fizimiskával muzsikáló első gordonkással.
Persze, akit a legtöbbet látunk, az maga az itt már igen idős Karajan, aki teljhatalmú úrként dirigál, főként a kamerának és kevésbé a zenekarnak, de ehhez a műfajhoz ez is hozzátartozik.

Azt hiszem, időnként szükségünk van egy kis betevő Karajanra. Van egyfajta tomboló fortissimo, amelyet csak ő tud, és a vonósok fűszeres hömpölygésének is van egy csak rá jellemző színárnyalata. Igaz, kettőnél több meghallgatás komolyan megfeküdheti a gyomrot, ilyenkor bármely historikus együttes jól jöhet diétának. Az osztrák dirigensről igazán elmondható a rémületes közhely, miszerint személye éppoly megosztó, mint művészete, de tagadhatatlan, hogy valaki volt, akinek sok utánzója akadt. Ennél már csak azon karmesterek száma nagyobb, akik kínosan ügyeltek arra, hogy nagyon másmilyenek legyenek.

Ugyanilyen szélsőséges skálán mozog annak megítélése, hogy Karajan hogyan is vezényli a Beethoven-szimfóniákat az utolsó felvételeken. Meg kell mondanom, hogy mikor réges-régen először hallottam vele a Kilencediket, akkor, ciki vagy sem, az első pillanatokban könnybe lábadt a szemem; a túlfűtött előadás élesen és kontúrosan világította meg Beethoven nagyságát. Azóta ilyesmi nem fordult elő, de kétségtelen, hogy a számos szólam vákuumában összeálló, majd kirobbanó kiáltás a mű elején óriási spirituális energiát hordoz, ráadásul olyan hosszan kitartva, ahogy egyetlen más karmesternél sem.

A tétel befejezése, csatlakozva a műről készült előadások 80%-ához, készséggel adózik a primer hatásosság oltárán. A legtöbb előadó úgy gondolja, hogy a lezárást az utolsó két hang alkotja – melyet ennek az eszmének megfelelően lassítással ki is szoktak emelni –, nem pedig az egységként kezelendő, és egyetlen ívet alkotó utolsó nyolc. Ez a zenei folyamatok teljes félreértését jelenti, és ezt a hibát sajnos Karajan is elköveti.

Egyébiránt nehéz bármit is mondani, minden a helyén van, minden működik az évtizedek alatt betonbiztosra fixált karajanos hangzásvilágban és stílusban. Annyira e rendszer része és hordozója ez az előadás is, és tulajdonképpen annyira kiszámítható, hogy egy idő után epekedve várunk – hiába – valami váratlanra, meglepőre.

Létezik egy másik DVD is a Kilencedikkel, mely egy ugyanekkor (83 szeptemberében) megtartott tényleges koncert felvételét tartalmazza. Az élő hangverseny jóval színesebb, élénkebb. A közös pont a tenor szólamot éneklő Vinson Cole személye, a többi három énekes különbözik a két felvételen. Az „álkoncert” szellemiségéhez tökéletesen illeszkedik Lella Cuberli, Helga Müller Molinari és Franz Grundheber teljesítménye: egyáltalán nem rossz, de semmi kimagasló, vagy különleges. Megbízhatóak, és ami a vizualitást illeti, ők is készséggel nyújtják be élfénnyel kiemelt profiljukat a nagy közös egészbe.

Így aztán olyan ez a kiadvány, mint egyébként a DVD-nek, mint olyannak a lényege, erőssége és poros unalomba fulladó gyengéje: összefoglalás, elrendezgetés, és a polcon való jelentőségteljes elhelyezés, összességében birtoklás. Az előadás minden pillanatából süt a véglegessé fixáltság, a pillanat erejének és változékony hajlamának totális kizárása. Ugyanebben rejlik erénye is, bármikor megmutogathatjuk akárkinek, hogy nézd, lásd ez itt A Kilencedik Szimfónia. Referencia összefűzve, borítékolva, lezárva és zsebre téve.