Bernstein és a Teremtés

HAYDN: Die Schöpfung

Lucia Popp, Judith Blegen, Thomas Moser, Kurt Moll, Kurt Ollmann
Chor und Symphonieorchester des Bayerischen Rundfunks
Leonard Bernstein

Universal / Deutsche Grammophon
073 4551

Nincs mit szépíteni: ez a Teremtés most Leonard Bernsteinről szól.
Az interjúban Bernstein nem a műről, hanem magáról a Teremtés tényéről beszél. Egy idős, rendkívüli érzékenységgel megáldott, tapasztalt ember rálátásával mondja el, mit jelent számára a Biblia első szakasza.
Aztán egy egészen érdekes találkozás fültanúi lehetünk a Deutsche Grammophon 1982-es felvételén.
Bernstein és Haydn személyében az élet értelmes élvezete ölt testet. A jó értelemben vett játékosság, a mindenen átsegítő humor, az apróságokból is merítkező életkedv sugárzik a zenetörténet e két alakjából.

A van Swieten báró által fordított Milton-szöveg részletes, érzékletes leírásai tökéletes pontossággal tükröződnek Haydn muzsikájában. Szöveg és zene természetes egysége uralja a művet, s Bernstein mozdulataiban is az ebből fakadó keresetlen egyszerűséget fedezhetjük fel. Egy ilyen monumentális alkotásnál különösen érdekessé válik, ahogy a zenészek (beleértve a szólistákat és az együtteseket is) viszonyulnak a karmesterhez. Fölösleges pátosz, és rendszerint értetlenséget és érzéketlenséget takaró komolykodás helyett mosolygó szemek árulkodnak a próbák légköréről. Arról, hogy Bernstein irányításának eszköze nem a fenyítés, nem a hatalomkeltés, hanem az emberség. Ritka, és megkapó jelenség, amikor ennyire tetten érhetően látszik, hallatszik, hogy egy karmestert pusztán egyénisége miatt ilyen szeretetteljes tiszteletet övezzen.

Messze vagyunk az archaikus felfogástól. Natúrtrombitáknak hírük-hamvuk sincs, a vonósok óriási legatókat húznak, a kórus méteres vibrátóval érzékenykedik, egy fémes, telt hangú aranyfuvola viszi a prímet a fafúvók között.
A Bernstein által olyan könnyedén megteremetett zenekari egység mégis hitelessé teszi az előadást.

A teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy a stílusosság látszatát egy nagyzenekari hangzás árnyékában árválkodó csembalóval igyekeznek megteremteni, s a szólisták is mindent elkövetnek, hogy mássá tegyék az oratórium közegét az operákétól.

A Gábrielt éneklő Judith Blegen kissé kilóg a csapatból. Iszonyú szempilla-rezegtetések kíséretében szinte folyamatosan alacsonyan énekel. Persze a sok alulról megfogott hang önmagáért beszél: így nem meglepő a pontatlan intonáció. Bár jól érthető a szövegmondása, a túlzott legato éneklés mégis megnehezíti a szövegértést. Még a sorzáró appoggiaturák érkező hangja is külön figyelmet, nyomatékot kap a szólistától, a frázison belül pedig végképp teljesen egyformává válnak a hangok a gondosan egyformán adagolt támasztól és levegőtől.

Thomas Moser (Uriel) gyönyörű nagy hangon, teljes átéléssel énekel. Nála is sok a legato, de jóval értelmesebb a szöveg tagolása, nem is beszélve a tökéletes technikai tudáson alapuló pontos intonációról.

Rafael szerepében Kurt Mollt hallhatjuk. Az énekes basszistákat meghazudtoló mozgékonysága, valamint elképesztő hangterjedelme kivételesen élvezetessé teszi produkcióját.

A harmadik rész szólistái pedig már-már az archaikus felfogás felé közelítenek.
Lucia Popp Évája valóban az örök nőt testesíti meg. A finom, mozgékony, beszédszerű szólamvezetés mellett rendelkezik azzal a csodálatos nőiességgel, mely már annyi művészt megihletett. Popp egyszerre képviseli az okos, figyelmes, nyugodt, anyaközpontú nőiséget és a szerelemmel, varázslattal, tűzzel teli csábító nőiességet.
Az Ádámot éneklő Kurt Ollmann eleinte kissé furcsán hat a korosodó Popp mellett. (Kb. 30 évvel fiatalabb nála). Ám az ifjú tenorista egészen kiváló énekes. Tiszta, világos, erőteljes hangja éppolyan jól képviseli az örök férfit, mint Popp az örök nőt. Így végül tökéletes párrá válnak a hangverseny idejére.

Ez az a DVD, melyet nem elsősorban szakmai alapon lehet ajánlani. Bárki, aki "homo ludens"-ként él, meg fogja találni benne a kedvére való részeket.