Az utolsó pillanat a zárkózott kisfiúval – Dietrich Fischer-Dieskau Schubert & Schumann recitals

Dietrich Fischer-Dieskau
Schubert & Schumann recitals
(Hartmut Höll, piano)
DVD WARNER
2564-65646-1

Az igazán nagy művészek utolsó fellépései mindig rendkívüli pillanatokat eredményeznek. Rendkívülit mondtam, de mondhatnék szívszorítót vagy meghatót, esetleg fájdalmasat is. Van ebben valami különlegesen fantasztikus, időt megállító érzés, amikor még a tétlen szemlélő is felfogja, hogy most véglegesen visszavonhatatlan, megismételhetetlen történik. Olyan, ami különlegessé és egyedivé teszi a pillanatot. És a művész is többnyire tisztában van, hogy mindaz, amit egy életen keresztül napi rendszerességgel szívósan és oly kitartóan művelt, nemsokára véget ér. Ezek, a közönség és a művész által érzett rendkívüli gondolatok adják az utolsó pillanatok varázsát.

Dietrich Fischer-Dieskau 1947-ben adta első dalestjét Lipcsében, 45 évvel később Nürnbergben adott két dalestet, történetesen attól a két szerzőtől, akikkel egész életpályája talán a legszorosabban fonódott össze: Schubertet és Schumannt énekelt ezen a két estén. Utána még volt néhány fellépés, de ugyanezen év legvégén már a tágabb nyilvánosság is kénytelen volt tudomásul venni, hogy Fischer-Dieskau nem énekel többé. Nagy szerencsénk, hogy ezen a két estén ott volt Bruno Monsaingeon és a kamerája is.

Monsaingeon hasonlóan, mint Fischer-Dieskau, egész életében a tökéletest fürkészte a zeneművészetben. Olyanok titkait kutatta kitartóan, akik valamilyen megmagyarázhatatlan többlettel rendelkeznek. Nem is kell ezt hosszasan magyarázni, elég, ha csak a legfontosabb neveken végigfutunk, ki mindenkiről készített filmet Bruno Monsaingeon az elmúlt évtizedekben: Nadia Boulanger, Glenn Gould, Yehudi Menuhin, David Ojsztrah, Szvjatoszlav Richter, Grigorij Szokolov és ne hagyjuk említetlenül Kocsis Zoltán és Ránki Dezső nevét sem.

Szóval, Monsaingeon szinte minden fontos pillanatot igyekezett elcsípni, s nagyon érdekes, hogyan is tette mindezt. Fischer-Dieskau utolsó koncertjeinek rögzítésével nincs semmi hókusz-pókusz. A Schubert-estet mindössze egyetlen egy kamerával vette. Kicsit közelít-távolít, néha egy-egy gesztus erejéig odafordul a zongoristára, majd vissza az énekeshez, olykor ráközelít egészen az arcra. Vágások csak a dalok között esetleg. És pont ezzel az eszköztelenséggel tudja legtökéletesebben megfogni Dietrich Fischer-Dieskau végtelen nagy titkát: az egyszerűséget.

Ahogy az Im Abendrot (Alkonyatkor) elképesztő lassítását, a végtelennek tetsző diminuendo-t Dieskau moccanatlan arccal, de egyre lecsukódó szempillával kíséri, nemcsak a Nürnbergi Operaház közönségének fogy el a lélegzete. Merthogy ez egy nagyon is tematikus válogatás Schubert hatalmas terméséből. Az énekes idéz és felidéz, de leginkább búcsúzik. Énekesi eszköztárának teljes birtokában köszönt el tőlünk, s teljesen mellékes, hogy a két este során a 67 éves művésznél is becsúszott két-három (tényleg nem több) hamiskás hang.

Ami leginkább lenyűgöz, az a dalokkal történő folyamatos együttélés. Itt volt ez a nyugdíjas korú művész, szégyenlősen zárkózott kisfiú-mosollyal, a szemében az el nem múló fénnyel. Ahogy a többezredik dalestjén is látható elfogódottsággal, de mégis határozottan és markánsan jön be. Ahogy minden dal kezdetén odafordul a partnerhez. Ahogy lemosolyog az egyik Schumann-dal (na persze, a Du bist wie eine Blume) után a földszinten tapsoló feleségéhez, Várady Júliához.

Azért is fantasztikus ez a két koncert, mert aki hozzám hasonlóan lemaradt Dietrich Fischer-Dieskauról élőben (Richterrel adott budapesti koncertje után fél évvel voltam először dalesten), mégis fogalmat alkothat arról, hogy korunk ricsajos és üres pózokkal teli világában szinte mozdulatlanul is éppoly hatásos tud lenni valaki, ha igazán művész.

Ha a Schubert-estről azt írtam, hogy tematikus válogatás a búcsúzásról, a Schumann-koncertről inkább az az érzésem, hogy Dieskau mintha egy filozófus gondolatait fűzte volna csokorba. Az op.24-es Liederkreis a legelső dalai közül, míg az op. 48-as Dichterliebe a késeiek közül (bár mindkettő a „liedes” 1840-es évjáratból) való, a két ciklus együtt komplett egészet alkot.

Illene még Hartmut Höllről is néhány találó gondolatot közölni. A fiatal zongorista tökéletesen alkalmazkodva, minden rezdülésében hibátlanul szolgálta Dietrich Fischer-Dieskaut, s ennél több ebben a helyzetben senkitől nem kívánható.