Az első vázlat Washingtonból (Puccini: La Rondine)

PUCCINI: La Rondine

Ainhoa Arteta, Inva Mula, Marcus Haddock, Richard Troxell, William Parcher etc.
Washington National Opera Orchestra & Chorus
Emmanuel Villaume

Universal / Decca
074 3335

Az anekdota szerint Benjamin Britten szovjet turnéján összehaverkodott Dmitrij Sosztakoviccsal, és közösen töltött estéiken egymásra licitálva szidták a konkurenciát, leghangosabban Giacomo Puccinit. Én ezt a sztorit egészen addig nem értettem, amíg meg nem ismertem az olasz mester "operettjét", A fecskét, bár gyanítom, hogy az említett urak nem erre alapozták véleményüket.

A fecske megalkotásának története banális. Puccini, kikeveredve A Nyugat lánya bemutatója körüli hercehurcákból, újabb librettó után nézett. Hosszas hiábavaló keresgélés után Bécsben járván a Karlstheater vezetői visszautasíthatatlan ajánlatot tettek neki egy operett komponálására. Az összeg nagysága és a feladat újszerűsége egyaránt vonzotta, így az üzlet megköttetett. A megrendelők hamarosan szállították Reichert és Willner szövegkönyvét. Puccini ugyan megdöbbent a lapos sztori olvastán, de úgy vélte, kellő javításokkal elfogadható mű születhet. Ám hiába rendelte a szövegírókat Torre del Lagóba, s később hiába vonta be még Giuseppe Adamit (A köpeny és a Turandot majdani librettistáját) is, a szöveg csak nem pofásodott a kedve szerint. A komponálás félidejénél vissza akarta adni az előleget, de osztrák megbízói perrel fenyegették, így végül nagy nehezen elvergődött a darab végéig.

Ha rosszmájú akarnék lenni, akkor ez hallatszik is. Először is A fecske minden, csak nem operett. A cselekmény vége lehangoló, a műfajtól idegen. Igaz, hogy Puccini szokásosan remek stílusérzékével viszonylag sok tánczenét applikált bele, de ettől a zenei feldolgozás nem lett könnyedebb, sőt. A harmóniai háttér és a hangszerelés jellegzetesen puccinis, de a kidolgozás alapossága jócskán eltér a megszokottaktól (negatív irányban). Puccini általában patikamérlegen egyensúlyozza ki a színpadi hatást, ezzel szemben A fecske olyan, mint egy első vázlat. Sok csiszolás, gondos és aprólékos munka után akár remekmű is lehetett volna belőle. Nos, mindez elmaradt.

Érteni vélem, hogy Puccini miért szeretett bele a sztoriba: szinte tökéletesen hajaz Verdi (és Dumas) remekére, a Traviatára. Csak amíg Verdi operája három nagyszerűen felépített jellemre épül, addig Puccininél mindössze egy hősnő figurája van megteremtve, az is elég felemásan. Az alapkonfliktus (a kurtizán jó útra térvén szembekerül kora társadalmával) Verdinél egy nagyformátumú figura (Georges Germont) megjelenésével bukkan elő, Puccininél meg csak beszélnek róla. (Ruggero családja egy levélkében figyelmezteti a gyermeket az erényes párválasztásra.) De ezen túl A fecske telis-tele van dramaturgiai baklövésekkel (pl. a hősök, akik az első felvonást együtt töltötték, nem ismerik fel egymást a másodikban).

A Decca most piacra küldte az opera (nyugodtan hívhatjuk annak, hiszen az) 1998-as washingtoni előadásáról készült DVD-t. A főhősök és a dirigens az amerikai második-harmadik vonal szereplői. Ez még nem baj, az már viszont igen, hogy az azóta eltelt idő alatt sem sikerült előrébb lépniük, némelyikükről már nem is igen hallani.

Magda szólamát Ainhoa Arteta énekli. Alakítása és zenei formálása egyfelől gondos, másik oldalról viszont bántóan merev. Kidolgozott, de esetünkben ez nem tette a figurát természetessé, könnyeden lazává, inkább csak fásulttá. Nehéz ezt pontosan megfogalmazni, ezért William Ashbrook szabatos mondatait venném igénybe: "Magda szerepe tapasztalt színésznőnek való, aki csupa bűbáj és sugárzik belőle a varázserő, aki olyan csábos, hogy a közönség beleszeret és komolyan veszi eléggé hihetetlen lemondását. Ha nem tehetséges énekes-színésznő alakítja, Magdából lehetetlenül szentimentális prostituált lesz. Más szavakkal: maga az unalom." Pontosan erről van szó. Más kérdés, hogy a díszlet, a jelmez és a rendezés mind-mind Arteta ellen dolgozik, s még a frizuráját is sikerült a lehető legelőnytelenebbül hordania.

Partnere, a szintén merev és szintén előnytelenül mozgatott Marcus Haddock. A harmincas éveiben járó tenor elvben jó hanganyag, de frazírozása bántóan egysíkú. A jó egyórányi jelenléte alatt talán háromszor pillant kedvesére, egyéb esetekben a karmesterre mered, míg a magasabb hangoknál a zsinórpadlásra függeszti riadt tekintetét.

Lisette szubrett szólamát végre hús-vér énekesnő kelti életre. Inva Mula valóban sugárzó jelenség, kár, hogy Puccini csak a hálátlan másodhegedűsi szerepet osztotta neki. Az ő partnere Prunier, a költő - Richard Troxell némileg nazális hangon, ám tisztességesen és humorral oldja meg feladatát.
William Parcher a kitartó Rambaldo bankár ellenszenves alakjában megfelelően jelentéktelen, noha Puccini a karaktert Douphol bárónál jelentősebb figurának szánta.

A zenei vezetői feladatokat Emmanuel Villaume korrektül, de mélyebb érzelmektől mentesen látta el a Washingtoni Nemzeti Opera Ének- és Zenekara élén.

A balul sikerült estéért gyaníthatóan leginkább a rendező, Marta Domingo a felelős. A neves tenor felesége remek lakberendező lenne, ám a jellemek, figurák kibontásához vajmi kevés érzéke van. Ráadásul A fecske nem az a mű, amiben le lehet kopírozni valamely konkurens produkciót, lévén elég ritkán megy világszerte. Így - hála Domingónénak - nézegethetjük, amint a szerelmesek fantasztikus díszletek előtt egymásra ügyet sem vetve, a minimális összhang nélkül hadonásznak karjaikkal.

Ettől az egyszeri malőrtől eltekintve Puccini még remek operaszerző maradt, s a XX. század komponistaóriásainak kritikáira nyugodtan mondhatjuk, hogy savanyú volt a szőlő.