Az Andrea Chénier DVD-n

Umberto Giordano: Andrea Chénier
Placido Domingo
Anna Tomowa-Sintow
Giorgio Zancanaro
Cynthia Buchan
The Royal Opera Chorus and the Orchestra of the Royal Opera House
cond.: Julius Rudel
Warner Music - Vision
5046 68357 2

Az Andrea Chénier cselekménye a francia forradalom előtt és alatt bonyolódik, szereplői majdnem mind történelmi személyek (így a címszereplő is), egy-egy pillanatra feltűnnek a kor jellegzetes alakjai is, maga Robespierre, vagy a fővádló Fouquier-Tinville. Giordano zenéjének legfőbb erénye, hogy a gazdag és kifejező zenekari textussal és az abból kibontott szólórészekkel (amelyek inkább monológok, semmint önálló, zárt áriák) remekül teremti meg a fennálló rendet elsöprő forradalom atmoszféráját, érzékletesen festi meg a felbolydult és megvezetett tömeg képét, és benne az egyes típusokat: a forradalom gyermekeiét, a besúgóét, a testét gazdájáért áruba bocsátó szobalányét.

Az egyes felvonások - akárcsak Puccini esetében - átkomponáltak, sokszor a zenekar a dallamosság fő éltetője, a hangszerelés végig ragyogó, ám a sok nagyszerű epizód (a címszereplő négy (!), Gérard, a komornyik-forradalmár két monológja, valamint talán a legismertebb, Maddalena La mamma morta kezdetű szívbemarkoló áriája) mellett néha zeneileg triviálisnak mondható részek is előfordulnak a műben. Mindez természetesen nem jelent semmiféle problémát (van-e olyan verista/realista opera, amely teljesen mentes az efféle jelenetektől?), csupán kapaszkodót és indokot mindazoknak, akik hajlamosak felszínesnek, netán hatásvadásznak bélyegezni az Andrea Chénier zenéjét. Meglehet, hogy csupán lemezről hallgatva a művet, annak néhány része dallaminvencióban szegényesnek, vagy zeneileg semmitmondónak tűnhet, ám egy kitűnő előadást DVD-ről visszanézve meg sem fordult a fejemben semmi hasonló.

A DVD a Royal Opera Covent Garden 1985-ös előadásának lenyomata, sztárszereposztással, ahogy illik, és hírneves dirigenssel, Julius Rudellal, aki elsősorban Beverly Sills lemezeinek állandó karmestereként vált ismertté. Rudel helyenként áttetsző, plasztikus, olykor igazi kamarazenekari hangzást varázsol, amely egy ilyen vaskosan hangszerelt opera esetében dicséretes dolog. A Royal Opera zenekara most is igen szépen szól, a hegedűszólam különösen megkapó.

A szólisták igencsak kitesznek magukért, élükön a címszerepet éneklő Placido Domingóval, aki - milyen igazságtalannak tűnik ilyet írni - a szokásos formáját hozza, szuggesztíven játszik és énekel a némiképp egysíkú, ám igen nehéz szerepben. Annál nagyobb felfedezés a baritonszerepben az olasz Giorgio Zancanaro, akit eddig csupán egy-két áriában hallottam, és azok alapján nem tett rám különösebben mély benyomást. Most azonban mind színészileg, mind vokálisan igazi revelációt jelentett: a művészt minden modorosságtól mentes szólamformálás és túljátszások nélküli, letisztult színészet jellemzi.

A mindkét férfi szívét rabul ejtő hősnő szerepében Anna Tomowa-Sintow hallható. A bolgár énekesnő (Karajan egyik nagy kedvence) ízig-vérig drámai szoprán, a mély hangok igazán meggyőzőek, de ahogy az már ilyenkor lenni szokott, a magasabb fekvésű részek helyenként forszírozottak, amely kiváltképp a már említett nagyária alatt zavaró. Mindent egybevetve azonban ő is több mint tisztességes alakítást nyújt.

A rendezés Michael Hampe munkája, természetesen, mint ahogy a 80-as években a legtöbbször a Covent Gardenben, most is \"a darabot játsszák\", a konvencionális díszletek és jelmezek végig jól illeszkednek a cselekményhez. Remekül sikerült például az 1. felvonás rizsporos, (némi anakronizmussal élve) fin-de-siecle hangulatát visszaadni, valamint látványosak és ami sokkal fontosabb, jól átgondoltak a tömegjelenetek is. Lám, a nyugat-európai operaszínpadokon (és máshol is!) már réges-rég tudják azt, amit kis hazánk legtöbb zenés színházi rendezőjének még most is tanulnia kell(ene), nevezetesen, hogyan lehet a néma szereplőket úgy mozgatni a színpadon, hogy azok lehetőség szerint ne tegyenek erőszakot a darabon.

A lemez technikai megvalósítása némileg elmarad a várakozástól, a képminőség egy jobbfajta videofelvételhez hasonlítható, a hang egész jó, ahhoz képest, hogy csupán sztereó, ezért a Dolby Digital 5.1. és hasonlók után vadászók kerüljék! Összességében persze nagyon is élvezhető a felvétel, minden adott ahhoz, hogy az idealista költő és az önmagát szerelméért feláldozó nő története méltó kivitelezésben kerülhessen fel az operarajongók polcára.