Ajtók és ajtók - meg Covid

Verdi: Simon Boccanegra

A Zürichi Operaház előadása, 2020 december 6.
Accentus Music ACC20510
Vez. Fabio Luisi
Rendező: Andreas Homoki
Díszlet és jelmezek: Christian Schmidt
Világítás: Franck Evin
Dramaturgia: Fabio Dietsche

Simon Boccanegra: Christian Gerhaher
Amelia Grimaldi: Jennifer Rowley
Jacopo Fiesco: Christof Fischesser
Gabriele Adorno: Otar Jorjikia
Paolo Albiani: Nichola Brownlee
Pietro: Brent Michael Smith
Km. a Philharmonia Zürich és a Zürichi Opera énekkara

A Boccanegra volt az utolsó "nagy" Verdi-opera, melyet megismertem, már húsz is elmúltam. Akkoriban, a Színház rekonstrukciója miatt, a Szabadság moziban játszottak operát Szegeden. Ám ez, emlékezetem szerint, nem zavarta Horváth Zoltánt a tőle megszokott konvencionális-okos rendezésben.

Az előadásra mint nagyszerűre emlékszem. Gyimesi Kálmán a címszerepben, mellette Vámossy Éva, Réti Csaba és Gregor József, természetesen Pál Tamás dirigált.

Aztán az egyik, általam legtöbbször látott opera lett. Pesten Patanéval, Bécsben Abbadóval, a címszerepben Renato Bruson, Tokody Ilona az utolsó pillanatban ugrott be Amelia szerepébe. Frankfurt, két éve Salzburg. No és Domingo előadásai, 1995-ben a Metropolitanben még Gabriele Adornót énekelte, 15 évre rá a címszerepet. S persze Domingo Dogeként New York mellett Berlinben, a Scalaban, Londonban, Barcelonaban, kétszer Bécsben.

A sors fintora, hogy pár éve Zürichben is Domingoval láttam volna a Boccanegrát, de Lucic ugrott be helyette (ahogy - zéta - kicsit maliciózusan megjegyezte, nem biztos, hogy a publikum rosszul járt).

S most itt a Zürichi Operaház új Boccanegrája.

Ha valaki csak a kosztümös, hagyományos operajátszást kedveli, kórus balról be, jobbról ki, ne is olvassa tovább ezt a beszámolót.
Kezdjük azzal, hogy nincs kórus, pontosabban látható kórus. A Covid-pandémia miatt a színfalak mögött énekelnek - néha-néha kinyílik egy ajtó, s pár kórista épp' csak bekukkant.

Az ajtókról majd később.

Homoki egy vele készített interjúban bevallotta, eleinte elképzelhetetlennek tartotta, hogy az operát a kórus színpadi jelenléte nélkül rendezze meg. Aztán megbarátkozott a gondolattal, mondván, a publikumnak ahelyett, hogy hatvan embert látna a színpadon, a láthatatlan tömeg nagyobbnak tűnik. De, tette hozzá, általában nem így rendezné meg a darabot.

Könnyebb írnom a zenei megvalósításról, ezért lustaságból (is) ezt veszem előre.

Egyenletesen magas színvonal, kiugró teljesítmény nélkül.
Christia Gerhaher nevét ismertem, hangját nem. Keményebb, hatalmas vivőerejűnek tűnő voce. Rendkívül erős személyiséggel, autoritással, természetes, hogy a Tanácstermi jelenetben a csúcson (de ott melyik Boccanegra nem az?). Jelentős színészi alakítás.

Méltó ellenfele Christof Fischesser Fiescoja.

Ms. Rowley már 2017-ben eljutott a Metropolitanbe, s a világ összes vezető operaházában énekel. Egy valóban szép színű drámai szoprán az övé, muzikalitással, intelligenciával.
Otar Jorjikia pályája még csak néhány évre tekint vissza. 2013-ban végzett Tbilisziben. Kellemes spinto, szívesen meghallgatnám élőben.

A nagy, és kellemes meglepetést Fabio Luisi dirigálása jelentette. Számos alkalommal láttam általa dirigált operaelőadást, koncertet, persze főleg a STOP-ban, sosem tett rám mélyebb benyomást.

Ez a Boccanegra-vezénylése viszont nagyformátumú, sistereg, az általam átélt nagy Boccanegra-dirigálások sorába tartozik. Pedig olyan maestrók irányításával élvezhettem e darabot, mint Pál Tamás, Patané, Levine, Barenboim, Abbado, Pappano, Gergiev.

Keményebb dió a rendezésről írnom - noha többször megnéztem a felvételt.

Szokásom szerint a kísérőfüzetet csak utólag olvastam el. Úgy tippeltem, Homoki a cselekmény időpontját és helyszínét az Osztrák- Magyar Monarchiába teszi, s ez majdnem így is van.
A rendező ezt azzal indokolja, hogy a ma embere számára az 1335-1360 közötti huszonöt esztendő érzékelhetetlen, ezért játszatja a darabot 1895-1920 között, mely egy hasonló, de sokkal ismerősebb politikai szituáció.
A Homoki - Schmidt páros zseniálisan használja ki a viszonylag kis zürichi színpadot. Akár egy eklektikus bérházban érezhetjük magunkat, ajtók nyílnak és csukódnak, akárcsak életünk lapjai.

Az egyetlen valódi díszlet egy nagy csónak a színpadon, Boccanegra hajója. Megindító, ahogy a záróképben Maria menyasszonyi csokrát ráteszi. Ez a házbelső folyamatos mozgásban van, állandóan változik, új folyosók és ajtók nyílnak meg, régiek csukódnak be. Egyetlen pillanatra sem unalmas.
Nyika Jancsó kamerája rengeteg premier plánt alkalmaz, a film néha fekete-fehérre vált.

Írhatnék még számos részletről, rendezői ötletről, az énekesek profi színészi alakításáról. De inkább csak annyit: ha valaki kosztümös operajátszást akar, a címszerepben egy Cappuccillival vagy Brusonnal, akkor ez a DVD nem neki való. Ám ha valami szokatlant, gyomrot öklözőt, felkavarót, akkor ne menjen el e kiadvány mellett.

Köszönetünket fejezzük ki Bettina Augenak, a Zürichi Opera sajtóosztálya munkatársának a beszámoló elkészültéhez nyújtott segítségéért.