A végzet és az asszony (Carmen / Karajan)

BIZET: Carmen
Wiener Philharmoniker
Herbert von Karajan
Universal / Deutsche Grammophon
4400734032

Ha van Carmen-film, amit nem szabad kihagyni, akkor Karajan 1967-es munkája biztosan ezek közé tartozik. A salzburgi Grosses Festspielhausban egy évvel korábban színre vitt előadás felvétele egyben első sajátrendezésű celluloid filmje is. A végeredmény pedig sajátos és többnyire sikeres keveréke az operaközvetítéseknek és a klasszikus operafilmeknek. A felvonáskezdő előjátékokban a zenekart - és persze az \"elmaradhatatlanul\" behunyt szemű mestert - láthatjuk, míg magának az eseményeknek az ábrázolásakor váltakozik a több kameraállásból rögzített, közeliket is bátran használó, valódi játékfilmes és a hagyományos színházi közvetítésekből ismert tévés ábrázolásmód.

Adva van tehát egy nagyon is élő színpad és egy más módon, más pillanatban, más lelkiállapotban rögzített, bár ugyancsak intenzív módon formált hangsáv. Találkozásuk többnyire meggyőző eredményre vezet, de nem elhanyagolható azoknak a pillanatoknak a száma sem, amikor a folyamatos aszinkronitás, az audio-, és a vizuális élmény függetlenedése kizökkenti az előadás nézőjét.

Karajan rendezése mindenekelőtt az érzékek és az érzelmek csatáját ábrázolja. A kitűnően megválasztott előadói gárdának hála, nyugodtan építhet Vickers nemcsak fantasztikus énekesi, de több mint kiváló jellemábrázoló - Don José esetében jellemfejlődést(?), jellemtorzulás(?) bemutató - színészi munkájára is. Grace Bumbry Carmenje végzetet sugárzó egyéniségével, karizmatikus kisugárzásával első színrelépésétől kezdve bűvkörébe vonja a dráma valamennyi szereplőjét. Egy pillanatig sem kétséges, hogy az ő értelmezésében Carmen semmiféle érzelemmel nem viseltetik soron következő áldozata iránt, számára csupán maga a hódítás, a behódoltatás, a dominancia a lényeg. Megszokta, hogy az ő kezében van a gyeplő, húzza bár azt a képzeletbeli kocsit polgár, katona vagy torreádor. Az érzelmileg labilis Don Josét talán éppen ez a kihívás motiválja. Elszakadni a családi langymelegtől, kilépni az előre megírt élet-forgatókönyvből. Meghódítani valakit, aki semmit sem ígér, viszont semmit sem ad. Míg Bumbrynek nincs igazán szüksége rá, hogy hangszínekkel, árnyalatokkal játszva hódítson, addig Vickers tenorja folyamatos változást mutat, az éppen aktuális lelkiállapotnak megfelelően.

Micaela szerepe talán kevésbé hálás, de Mirella Freni gyönyörű könnyű hangon, időnként megható líraisággal abszolválja a cseppet sem könnyű szólamot.
Justino Diaz sem hangi képességei, sem Escamillo figurájának súlya alapján nincs pariban vetélytársával, de ez ebben a felfogásban egy kicsit sem zavaró, hiszen Don José szempontjából édes mindegy, hogy kis-, vagy nagy kaliberű alakért dobták a szemétdombra.
A két cigánylány Frasquita (Olivera Miljakovic) és Mercedes (Hamari Júlia) intenzív jelenlétük mellett jó példák arra, hogy milyen az, amikor a kis szerepeket is nagyszerű előadók prezentálják.

A díszlet (Teo Otto) pazar, a jelmezek (Georges Wakhevitch) stílusosak, a színpadi látvány, a tömegek mozgatása, a jelenetek közti átmenetek megteremtése olyan valaki munkája, aki otthonosan mozog a zene, a zenedráma és az operaházak speciális világában. Karajan ezek szerint pontosan ez az ember.
Lehetnek, és bizonyára vannak is modernebb értelmezések, ötletdúsabb, divatosabb színrevitelek, másoknak jobban tetsző énekesi megoldások. Ez egy közel negyvenéves felvétel. És mégsem látszik rajta a kor. Él, és hat az emberre. Ez a lényeg.