A szőke démon meg a kicsi huszár (Carmen / Garanča, Alagna)

BIZET: Carmen

Elina Garanča, Roberto Alagna, Barbara Frittoli, Teddy Tahu Rhodes, Elizabeth Caballero, Sandra Piques Eddy, Trevor Scheunemann, Keith Miller, Earle Patriarco, Keith Jameson
The Metropolitan Opera Orchestra, Chorus & Ballet
Yannick Nézet-Séguin

Universal / Deutsche Grammophon
073 4581

*

Pontosan egy esztendő telt el a Met legutóbbi Carmen-bemutatójának közvetítése óta, s a Deutsche Grammophon jóvoltából már saját lejátszónkból élvezhetjük azt az előadást. A dvd-megjelentetés jogos, hiszen a produkció szinte minden igényt kielégít, egyedül egy igazán nagy alakítás hibádzik belőle. Pedig...

Pedig a címszerepben a Metropolitan nem kisebb nevet, nem kisebb személyiséget dobott színpadra, mint Elina Garančát. És itt mindjárt meg kell állnunk. A Carmen címszerepét ugyan sokan kísérelték meg előadni, de csak igen keveseknek sikerült igazán hatásosan megvalósítaniuk. A szerep, mint egy betörhetetlen vadló, ledobja azt a lovast, aki nem a legautentikusabban közelít hozzá. Carmen szerepe ugyanis nem egyszerűen egy jelmez, amit bármely mezzoszoprán magára ölthet - még akkor sem, ha mezzoszoprán körökben nem így vélekednek. Az eredmény ismert, se szeri, se száma a szólamba belebukott vagy azt csak negyed- vagy félsikerrel abszolváló énekeseknek, köztük sokan vannak olyanok is, akik amúgy egyéb szólamokban igazán eredményesen nyilvánultak meg.

A feladat nem egyszerűen egy operahős megjelenítése, a figura annál sokkal-sokkal összetettebb. Egyfelől a szólam rendkívül sokrétű, többnyire mozgékony és könnyed, de olykor markánsan súlyos hangot követel. Nem kevésbé összetett a szerep színpadi mozgásigénye, a komoly tánctudás és a vonzó megjelenés csak alapkövetelmény. Mindezeken túl szerintem a legfontosabb kritérium egy Carmen esetében a kisugárzás. Mondjuk úgy: a sugárzó nőiség. Ami persze más szerepekben is jó, ha van, de ott nem feltétlenül muszáj, itt meg mindenképpen. E nélkül, legyen az előadó bármely muzikális vagy színpadra termett, itt mégis elveszik. Mindezeken túl a figura mind hangban, mind színpadi játékban elutasít minden művi, mesterkélt közelítést.

És akkor még mindig nem beszéltünk a jellem színpadi megvalósításáról, ami megint sokakat tévútra vitt már. Mert ki is ez a cigánylány? A Végzet asszonya lenne talán? Sokan így próbálják beállítani, egy nő, aki magába bolondítja a férfiakat, majd eldobja őket, fehérmájú nőszemélynek, amolyan női Don Juannak ábrázolva. De ez a vélekedés nyomban megbicsaklik, amint belegondolunk Carmen valós indítékaiba. Én mélyen osztom a zenetörténész Halász Péter véleményét, miszerint Carmen "mihelyst felismeri, hogy José a testén kívül a lelkét is birtokolni akarja, azonnal menekül ebből a viszonyból". Azt hiszem, a Carmen-értelmezések többsége ott fut tévútra, hogy elhanyagolják, figyelmen kívül hagyják a lelket. Ez esetleg számos más operahős esetében megengedhető lenne, de itt semmiképpen.

A kulcsot Carmen jelleméhez a zárójelenetben találjuk meg, onnan kell - visszafelé - levezetni az egész alakot. Carment figyelmeztetik, hogy José a tömegben leselkedik rá, de a lány nem törődik a veszéllyel. Amikor a José megjelenik, ugyanilyen hidegvérrel fogadja. A szemrehányásokra mit sem hederítve közli volt szerelmével (aki cseppet sem mellesleg már feláldozott mindent a kapcsolatukért), hogy ölje meg vagy engedje útjára. Carmen ezernyi menekülőutat választhatna, de neki csak egy útja van, azt akarja járni, akkor is, ha belehal. Végzetét éppen az az öntörvényűség okozza, amibe a férfiak belehabarodnak. Nem, Carmen nem férfifaló, mindössze szereti jól érezni magát a való életben. Maga köré vonzza a jóképű férfiakat, de nem hisz a tartós elkötelezettségben. Tragédiáját azt okozza, hogy José személyében túlontúl nagy áldozatot kap, amit az - rádöbbenve saját bukására - nem tud elviselni.

De térjünk vissza Carmen alakítójához. A fiatal és rendkívül tehetséges lett mezzoszoprán, Elina Garanča személyében a Metropolitan a szerepre egy kiemelkedően muzikális és ugyanakkor rendkívüli megjelenésű és színpadi képességű művészt szerződtetett. Garanča ráadásul rendelkezik egyfajta kisugárzással, ami sajnos mégsem egyezik Carmenével. Az ő sugárzása inkább az észak királynőjének a sugárzása, mintsem egy cigánylányé. És hiába minden, Garanča fantasztikus színpadi akarása, elképesztő hangi teljesítménye, amit tőle ebben a szerepben a színpadon látunk és hallunk, nem válik őszintévé, magától értetődővé. Ez inkább csak egy fantasztikus, barnára festett szőke démon lenyűgöző teljesítménye, ahogy próbál belebújni a számára legtermészetellenesebb figura bőrébe. S bár Garanča alakítása elképesztően izgalmas és érdekes, konstatálnunk kell, hogy Carmen szerepéért, az adekvát alakításért vívott csatában - számos nagyszerű pályatársnőjével egyetemben - ő is elbukott. De nem ő tehet róla, hiszen megtett mindent, amit ebben a helyzetben megtehetett.

Hogy Elina Garanča elbukott, ahhoz volt némi köze Roberto Alagnának is. A tenoristának, akinek, úgy tűnik, az utóbbi évtizedben nyújtott - enyhén szólva - halovány teljesítményei ellenére a Metben bérelt helye van. Ha partnernőjében ünnepeltük, hogy természet adta adottságaival dacolva megpróbálta a lehetetlent, a számára idegen szerep meghódítását, Alagnánál mindössze azt rögzíthetjük, hogy kisujját sem mozdította, hogy ez a Don José bármiben megfeleljen bármilyen elvárásnak. Ha nagyon bántóan akarnék fogalmazni: egy primitív José, aki sem érzelmeiben, sem személyiségében nem ér fel Carmen-Garanča körömpiszkáig sem. Zenei teljesítménye bántóan szimpla, az I. felvonásbeli Micaela-kettőst felvezető dallamívet (melyben szeretett édesanyjára és szülőföldjére emlékezik) körülbelül úgy intonálja, mintha harcba hívná katonatársait, de a híres Virágáriában sem sok lírát találunk. Színpadi teljesítménye zavaróan amatőr, megoldásai félreérthetőek. A II. felvonás végén Carmen erősen szexuális töltetű hívása elől úgy menekül, mint a kicsi huszár, akit impotenciája miatt megszégyenítettek. Alagna teljesítményére nincs igazán mentség, magyarázat talán a korunkban tomboló tenorínség lehet.

Ha a szőke Carment befestették barnára, a barna Micaela miért maradt a saját hajszínével? Sajnos nem ez a következetlenség volt Barbara Frittoli alakításának egyetlen szépségpöttye. Az itáliai szopránénekesnő sápadt hangon, sápadt érzelmekkel, bár kulturáltan közvetítette José falubeli kedvesének érzelmeit. Frittoli ugyanakkor olasz szerepeivel sem igazán győzött meg, ez a Carmen után sem változott.

A Met-operaközvetítéseket érezhetően hosszabb tervezés előzi meg, melyben a véletlennek viszonylag kis szerep jut, néha azonban az Élet mégis fölülírja a rendezői elképzeléseket. Ilyen lehetett, amikor Escamillo alakját eredetileg életre keltő bariton kiesett, s a beugró énekes immár a nagyvilág nyilvánossága előtt debütálhatott. Ilyen körülmények között Teddy Tahu Rhodes alakítását csak dicsérni lehet, kiemelve az ígéretesen magvas hangszínt, s az igen jó színpadi kiállást. A híres Torreádor-dalban tapasztalt indokolatlan tempóingadozásait meg fogjuk a beugrás izgalmaira.

Ha mindebből az Olvasó azt szűrné le, hogy az előadás egy maximum közepes produkció lehetett, akkor téved. Richard Eyre nagyszerű rendezése letisztította a műről a fölös sallangokat és világos keretbe tette a drámát. A dupla forgószínpad segítségével a színváltásokat pörgő ritmusúra, lendületesre alakította. Ennek megfelelően színészvezetése is mentes volt minden statikus elemtől (ez alól egyedül Alagna volt a kivétel), hősei éltek és mozogtak. A tömegek mozgatása kiemelten látványosra, élményszerűen parádésra sikeredett, de mégsem volt benne semmi fölös teatralitás. A rendezőnek sikerült a banális közhelyek elkerülésével eljuttatnia a nézőkhöz a mű valamennyi üzenetét.

Az előadás során az együttesek kiemelkedően precíz zeneiséggel, ritkán hallható egységben szólaltak meg. A pontosan teljesítő felnőtt- és gyermekkórusokon (karigazgatók: Donald Palumbo és Anthony Piccolo) túl a kisebb szerepek énekesei és a szólista-együttesek is remekeltek, a Csempész-kvintettet még sosem hallottam ilyen perfekt kivitelben. Az előadás zenei vezetője, a fiatal Yannick Nézet-Séguin a néhány hete hallott Don Carlosban nyújtott teljesítményével ellentétben a Carmenben nagyformátumú és tüzes dirigensnek bizonyult.