A szexualitás története (Manon / Dessay, Villazón)

MASSENET: Manon

Natalie Dessay, Rolando Villazón, Manuel Lanza, Samuel Ramey
Symphony Orchestra and Chorus of the Gran Teatre del Liceu, Barcelona
Victor Pablo Pérez

Stage director: David McVicar

EMI / Virgin
2 DVD
5 05068 9

Alig egy éve, hogy ugyanennek az operának, Massenet Manonjának stúdiófelvételéről volt szerencsém értekezni ugyanitt. Jól emlékszem: akkoriban hosszadalmasnak, túlzottan körülményesnek és bizony álmosítónak találtam a Manont. S mindezt nem az előadóknak róttam föl, hiszen Angela Gheorghiu és Roberto Alagna produkciója csakugyan tetszett, inkább a szerzőnek, és persze a kor és a hely elegyének, vagyis a 19. századvégi szemforgató közízlésnek tettem volna szemrehányást.

Mégis egészen más szájízzel nézem most a Virgin legújabb DVD-jét, melyen a Manon egy Barcelonában rögzített felvétele látható.

Nem ez az első operaelőadás, mely a messzi Katalóniából kerül hozzánk. Az utóbbi években jól láthatóan felértékelődtek a korábban perifériálisnak számító dalszínházak, legyen szó keletről, nyugatról, északról vagy délről. Kivált délről! Nem kell meglepődnünk, ha a jelenkor legnagyobb énekes-csillagait látjuk-halljuk Madridban, Lisszabonban, esetleg Bilbaóban vagy az olasz vidék avasnak hitt teátrumaiban, méghozzá a legkeresettebb rendezőkkel karöltve – s ezek a varázslatos esték hozzánk is könnyedén eljutnak. A legjobb operaelőadások, melyek DVD-megjelenést nyernek, ma már nem okvetlenül New Yorkból, Londonból, Milánóból, Bécsből vagy Zürichből jönnek, hanem sokszor a kontinens peremvidékéről, s ebben kétségtelenül Ibéria produkálta az utóbbi évek legkomolyabb előrelépését.

Úgy tetszik, nem elég egy zeneileg jól összerakott előadás, de szükség van egy átgondolt, koncepciózus rendezésre is, hogy Massenet Manonja hatni tudjon. Különös vagy sem, de ami a stúdiófelvételen „vizuális mankó” híján sápatagnak és erőtlennek tűnik, egy avatott rendező kezében igen hatásos tud lenni. Igaz, a DVD-n szereplő énekesek egészen más egyéniségek, mint a fent említettek. Natalie Dessay és Rolando Villazón azonban hitem szerint nem kevésbé nagyszerű énekművészek, mint Gheorghiu és Alagna, ám ők mintha más oldalról közelítenének ugyanazon figurák és szólamok felé, s mi tagadás, a színrevitel is igen markáns elképzeléseket közvetít.

David McVicar munkájával másodízben találkozom. Nem titkolom, glyndebourne-i Carmenjét a legkedvesebb DVD-im között tartom a polcon. A skót rendező nyers, közvetlen és vitathatatlanul szuggesztív színpadi elképzelései könnyen megtalálják az utat a nézőhöz. Végiggondolt realizmusa és az ehhez társuló, a drámai indulatokra, olthatatlan szenvedélyekre és nem utolsósorban a leplezetlen testiségre építő kifejezéskészlete ebben a Manonban is remekül helytáll. McVicar legfontosabb eszközeit az alig kendőzött szexualitás kelléktárából kölcsönzi, a finom erotikától a taszító obszcenitásig, melyet egyes jelenetekben az orgiák imitálásáig fokoz; számára a fülledt érzékiség és a bujaság a színrevitel kulcsmozzanatai – ezen keresztül szemléljük szinte az egész cselekményt. Manon és Des Grieux néha idegenként, néha „közülük valóként” mozog a színpadon, s McVicar kétséget sem hagy afelől, hogy tragédiájuk közvetlen oka és forrása a külvilág erkölcse, avagy erkölcstelensége, a nyomor, a feslettség, a fertő.

A díszleteket, maszkokat, kosztümöket nem egy képeslapra képzelnénk, azok inkább egy történelmi film vigasztalan naturalizmusát idézik. Piszkos, rongyos 18. századi ruhák, hatalmas, üres képkeretek, koszos, rozzant falak és penész, lepra, undor – anti-idealizáltság. A táncosok, kóristák és statiszták kéjvágyó tekintetet mímelve szemlélik a színpadra kéredzkedő deviancia már-már stilizálatlan szemérmetlenségét.

Mindkét főszereplőnél remek hangi és színészi alakítással találkozni: még a szólamában a szokásoshoz képest kissé érdesebb és hősibb színezetű Villazón-tenorhang is pompásan és hitelesen szól, remekül kihasználva a szerep szélsőségeit: szép kiejtés, gyönyörű legatók, visszafogott modorosság. Natalie Dessay hangja tiszta és fényes, ragyogó koloratúrkészsége és az orgánum drámai ereje egyaránt kifejezetten jól érvényesül a szerepben, színpadi mozgása lenyűgözően érett és ugyanakkor végletesen kiszámított. No lám, Villazón Dessay-vel is legalább annyira „nyerő párost” alkot, mint Nyetrebkóval; s ha már szóba kevertem: mint színész, Dessay messze hitelesebb és élőbb figurákat visz színpadra – ugye emlékszünk még zseniális Ophéliájára Keenlyside oldalán? –, mint Nyetrebko.

A mellékszereplők, különösen az öreg Des Grieux-t alakító Samuel Ramey, kiválóan teljesítenek, masszív a zenekar, Victor Pablo Pérez dirigálása kiegyensúlyozott és érezhetően a drámai csúcspontokra fókuszáló, nem színező, részletező jellegű, inkább sűrű és tetterős zenekarkezelés az övé. Ezzel együtt a Manon egy teljes és kész operaként rajzolódik ki előttem, mely nemhogy nem tűnik anémiás vagy hosszadalmas, a rizsporos idők nosztalgiáját felköhögő darabnak, de egy igazi tragikus nagyopera arcát ölti.