A Russel-csavar (Gounod: Faust)

GOUNOD: Faust

Le docteur Faust - Francisco Araiza
Méphistophélés - Ruggero Raimondi
Marguerite - Gabriela Benackova

Orchester der Wiener Staatsoper
Chor der Wiener Staatsoper
Conductor: Erich Binder
Production and Video Direction: Ken Russel

Universal / Deutsche Grammophone
2 DVD
00440 073 4108
Az 1985. március 23-i előadás felvétele

Ken Russel zeneszerzőkről szóló filmekkel is felhívta magára a figyelmet - Mahler, Csajkovszkij, Liszt voltak a vallás és a szexualitás kérdéseit is feszegető, fenegyereknek tartott rendező alkotásainak főszereplői. Ha valaki zeneszerzőkről tud filmet rendezni, biztosan tud az operában is kezdeni valamit, gondolhatta Lorin Maazel, aki 1982 és \'84 között a Wiener Staatsoper igazgatója volt. Meg is hívta a rendezőt egy Anyeginre, de mire a terv megvalósult, már Egon Seefehlner volt az igazgató, és Gounod Faustja az opera.

\"A Faust librettója meglehetős hülyeségnek tűnik ma már. Faust és Marguerite szeretik egymást - mi szükség van az ördögre?\" - vetette fel Russel egy interjúban. (Tegyük gyorsan hozzá: a Michel Carré drámájából és a Gerard de Nerval fordításának részleteiből Jules Barbier által összeállított librettónak nem sok köze van a goethei eredetihez, a filozófiai rétegnek nyoma sincs benne.)

Ezért Russel Marguerite-ből apácát csinált, hogy még egy ördög számára is tét legyen az elcsábítása. Persze, ha ez eredetileg is így van, akkor a történet és a zenei dramaturgia is másképp alakult volna, például Faust aligha keringő ritmusra látná meg Marguerite-et, vagy nem csodálkoznánk azon, hogy mit keres egy jópofa erdei lakban egy elvileg kolostorban, szigorú rend szerint élő apáca. Csak nem azért ment oda, hogy mégse legyen - még egy ördög segítségével se - olyan nehéz elcsábítani? Meg különben is, tényleg, mit keres az egészben az ördög, azután, hogy megfiatalította Faustot? A szerződés megköttetett, egy újabb lélek már mindenképpen az övé, miért nem megy további útjára?

Gounod - aki eredetileg egyházi alkalmazásban álló zeneszerző volt, közel járt ahhoz, hogy felszentelt pap legyen - persze láthatott jó alapot ebben a librettóban második operájához. Ugyanis a szép lányok utáni vágya végülis eltávolította a vallási kötöttségektől, csak öregkorában fordult ismét az egyházi zene felé. Talán nem tévedünk a házmester-freudizmus ingoványos talajára, ha a ma már gyakorlatilag csak kétművesnek számító zeneszerzőről azt feltételezzük, ez az operája pontosan azért lett nagy siker a tizenkettő közül, mert ezt a személyes kettősséget, lelki megosztottságot sikerült kifejeznie benne: feladni a nőkért a mindent. A másik mű, az Ave Maria szörnyűségét pontosan az menti valamennyire, hogy Bach mélységes tisztelete vezette megírására. Mert egyházi elöljáróinak rosszallását azzal vívta ki, hogy Palestrina, és más korai szerzők műveit is beillesztette a miserendbe. Ez egyébként annak következménye lehetett, hogy négy napot töltött Lipcsében Mendelssohnnál, aki megismertette Bachhal.

Ken Russel tehát csavart egyet-kettőt a történeten, hogy mégse menjen minden olyan simán, de alapvetően megmaradt a konvencionális operarendezés kliséi között. Abszolút Goethe korához hű jelmezekbe bujtatott szereplők, enyhén stilizált díszletek. Az első felvonásban még a felhők is szaladnak az éjszakai égen, Faust fényűző dolgozószobájának oszlopai előtt. Csak az érthetetlen, hogy akkor a hold miért nem mozdul a meglehetősen hosszú jelenet alatt, miközben még meg is pirkad. Margit viszont természetesen nem rokka előtt énekel a híres jelenetben, hanem az utcán bolyong gyermekével, miközben begyűjtheti volt apácatársai megvető pillantásait is. Vannak még néma szereplők, aranyba öltözött, a történetben statisztaszerepet játszó lelkek, sőt, egyszer maga Mefisto is átlényegül afféle ördögi denevéremberré.
Mivel a DVD-változatot is Russel rendezte, láthatunk képi áttűnéseket, és egymásra fényképzett képeket is, amelyek tovább értelmezik az egyébként nem túl bonyolult történéseket.

Az énekesek hozzák azt a színvonalat, amit egy ilyen bécsi produkcióban elvárhatunk, Ruggero Raimondi olyan színpadias ördög, amilyen csak kell ide, szerencséjére övé az aranyborjús sláger, amely valóban az opera egyik legerősebb zenei száma. Gounod-nak itt sikerül az inkább csak a történet zenei ábrázolására szolgáló, egyébként valóban gyakran nagyon szép zenét önálló kifejezési eszköz rangjára emelnie. A Mefisto megjelenését leíró zene akár arról is szólhatna, hogy egy kellemetlen szomszéd jött visszakérni a kölcsönadott pénzt. Nagyon decens polgári ízlést tükröz Faust és Marguerite nagy kettőse, Wagner nagy szerelmi egymásratalálás-zenéi mintha egy másik világból szólnának. De hatásos az utolsó felvonás orgonás zenéje, itt bachi hatások is jelen vannak. A szereplők tehát inkább csak megpróbálják olyan szépen elénekelni szerepüket, ahogy csak tudják, valódi nagy alakítások nem igazán várhatók itt el tőlük.

Csalódást keltő azonban a zenekar, főleg a fafúvósok felől hallatszik sok rendetlenség, nagyon jó viszont a kórus.

Összességében valami csendes unalom lepi be az egész előadást, ami a zenétől kezdve a megvalósítás sok elemének számlájára is írató. Meg legalább az a fránya hold mozdulna kicsit!