A romlás virágai (A Pelléas és Mélisande Glyndebourne-ból)

DEBUSSY: Pelléas et Mélisande

Christiane Oelze, Richard Croft, John Tomlinson, Gwynne Howell, Jean Rigby, Jake Arditti, David Gwynne, Mark Beesley
London Philharmonic Orchestra
The Glyndenbourne Chorus
Andrew Davis
Directed by Graham Vick

Warner / NVC Arts
5046-78326-2

Szilgyo barátom már annyiszor illette dicsérő szavakkal John Tomlinson művészetét, hogy lassan nem is számolom harsány C-dúrban zengő himnuszait. Ezenközben magam sem voltam bátor vitatkozni meleg hangú ítéleteivel, inkább heves főbólintásokkal jeleztem feltétlen egyetértésemet. Mert bizony Tomlinsont csakugyan az évtized egyik kiemelkedő (bassz)baritonistájaként kell számon tartanunk, mint a kilencvenes évek maghatározó Wotanját, vagy az utóbbi idők legjobb idegen ajkú Kékszakállúját. És nem mellesleg olyan Golaud-t tisztelhetünk benne, amihez foghatót eleddig nemigen hallottam.

E Warner-DVD ugyanis mindenekelőtt erről tanúskodik: John Tomlinson kiemelkedő vokális és színészi alakításáról. Ebben a Pelléas és Mélisande-előadásban ugyanis Golaud az abszolút origó, köré épül végig cselekmény. Ennek a felfogásnak az alapjai már a Maeterlinck-drámában is le vannak rakva: eszerint a darab mozgatója valójában a két címszereplő Golaud-hoz fűződő viszonya: fivéri illetve hitvestársi relációkban. Graham Vick Glyndebourne-i rendezése erre az alapra építkezik és azt – nyugodtan állíthatom – zseniálisan bontja ki.

Megszoktuk, persze, hogy Glyndebourne műhelyében nagy dolgok történnek. Hogy olyan átgondolt, koncepciózus rendezői megoldásokkal találkozhatunk itt, amilyenekkel máshol csak elvétve, s mindezt anélkül, hogy a szárnyaló rendezői képzelet és becsvágy erőszakot tenne a sérülékeny drámákon, vagy öncélúan fordítaná ki azokat. Megszoktuk, hogy Glyndebourne-tól a legmagasabb minőséget várjuk, és ritkán kell csalódnunk. Vick Pelléasa ezt a nemes hagyományt folytatja: Debussy operáját értő kezekkel viszi a színpadra.

Mondják, a Pelléas és Mélisande egyike a legnehezebben rendezhető operáknak, impresszionizmus és szimbolizmus, a posztromantika és a szecesszió találkozik, viaskodik benne, melyeknek útvesztőiben a végletes és teljes stilizálás lehet az egyetlen járható út – a Debussy-opera fojtott szenvedélyének, párás líraiságának, ugyanakkor mély drámaiatlanságának színrevitele tehát cseppet sem könnyű feladat. Mégis, Vick kérdései és válaszai sokkal direktebbek, pregnánsabbak, s eszerint talán nyomasztóbbak is, mint másokéi. Az elvontság és a konkretizálás csapdája nála nem csupán látszólagos ellentmondást tükröz, a stilizálás itt véges és fókuszált.

A zenei megvalósítást irányító Andrew Davis vezénylése nem figyelemfelkeltő, alkalmazkodik énekesihez, tudja, mire képesek, szinte rájuk bízza magát és zenekarát. A kíséret hangzása mégis gazdag és – különösen a drámai fokozást kívánó jelenetekben – kellően intenzív és határozott.

A fentiek fényben Vick a századforduló nagypolgári miliőjébe helyezi a cselekményt. Golaud itt nem az erdőben talál rá Mélisande-ra, hanem az asztal tetején, a dolgozószobájában, egy fehér lepedő alatt. Az egész kép így olyan, mintha Mélisande maga csak Golaud elzárkózó magányának szülötte volna. Vagy az egész szemforgató, nyárspolgári környezet furcsa ellenterméke, a lány, mely kíméletlenül rámutat erre a dekadenciára, a betokosodott, hagyományos polgári (viselkedés)kultúra folytathatatlanságára. Az átlátszó padló alatt virágzó, de elérhetetlen kert, vagy a semmibe vezető csigalépcső így csak egy túlvilágot sejtethetnek, vagy az elszalasztott esélyt, mely ez a világ valaha lehetett volna, de nem lett.

Erre enged következtetni Mélisande (a szintén nagyszerű produkciót nyújtó Christiane Oelze alakítja) viselkedése, melynek eredményeképp lépten-nyomon olyan helyen találjuk az asszonyt, mely nem összeegyeztethető a polgári kultúra etikettjével: az asztal tetején, vagy a csillárban fekve, s persze irreálisan hosszú hajjal; rendre kikezdve a bevett szokásrendet. Miközben igyekszik megfelelni a rá osztott szerepnek, estélyit ölt, haját máskor jellegtelen kontyba fogja. Holott érezni végig, Mélisande nem evilági asszony, jelenléte végül fel is emészti, vagy inkább darabokra töri e polgári világ minden szilárdnak hitt pillérét. Az ő labilitása, sebezhetősége, enerváltsága, beépülve a rendszerbe, valósággal aláaknázza azt. Pelléas (az igen szép hanggal bíró Richard Croft formálja meg) ebben csak epizódszereplő lehet, a dráma itt Mélisande és Golaud között játszódik. Itt nem a szerelem vagy a halál az abszolútum, hanem a lassú bomlás – a régi világ Mélisande által, de Golaud-n keresztül törik meg és süllyed el, s nem lesz már sohasem ugyanolyan.