A Luisa Miller DVD-n

VERDI: Luisa Miller
Renata Scotto, Placido Domingo, Sherrill Milnes, Bonaldo Giaiotti, James Morris, Jean Kraft
Vez.: James Levine

Universal / Deutsche Grammophone DVD
073 402-7

Vannak az agyonjátszott népoperák, amelyekre a külföldi turista is rááldoz egy estét. És vannak az elfeledett (majdnem) remekművek, amelyeket csak nálunk nem játszanak soha. Nem kérdés, hogy Verdi Luisa Millere melyik kategóriába tartozik.

Azt senki sem állítja, hogy ez a szerző legjobban megírt darabja, inkább amolyan erős gályarabság-opera, néhány nagy jelenettel és áriával, valamint egy-két olyan epizóddal, amelyet akár zenei üresjáratnak is nevezhetnénk. A művet magát azonban vitathatatlanul látni-hallani kell, pláne egy ilyen remek előadásban, mint a Met 1979-es produkciója, amely most jelent meg először DVD-n.

Pedig a Metropolitan önmagában nem garancia, hiszen a színes, szélesvásznú operajátszás fellegvárában készült felvételek között is akadt néhány gyöngébb darab (lásd Tannhäuser vagy Végzet hatalma, DVD-n is hozzáférhetők). Ez a Luisa Miller azonban igen jó: a kissé poros rendezés alapvetően szerethető, bár a fő koncepciója kétségkívül az, hogy zsúfoljuk tele minden lehetséges díszletelemmel a színpadot (a funkció nélküli balett-táncosokat a mai magyar rendezők is megirigyelhetnék), az énekeseket pedig hagyjuk a dolgukat végezni.

Az énekeseken pedig semmi nem múlik: a felvétel időpontjában erősebb szereplőgárdát kiállítani lehetetlenség lett volna, ma pedig mindez a science-fiction kategóriájába tartozna. Renata Scotto a címszerepben kissé primadonnás kezdés után (amely nem teljesen idegen a darabtól) a 3. felvonásra olyan magasságokba jut a szereppel való azonosulásban, amely operaszínpadon ritkán tapasztalható. A hang ekkor még intakt, bár nem túl nagy, viszont Scotto kétségkívül jól tud bánni vele.

Placido Domingo énekli Rodolfót, fényes hangon, erőtől duzzadóan. Egyébként is, Domingo, aki a 2. felvonásbeli áriában (Quando le sere al placido) \"be is mutatkozhat\", szinte verhetetlen az ilyen tragikus szerelmes hősök megformálásában.

Sherrill Milnes-t (Miller) soha nem hallottam ilyen meggyőzően énekelni, semmi modorosság, semmi \"mesterséges színezék\" a hangjában, az utolsó felvonásbeli kettősben Scottóval káprázatosan teljesít. Milnesnak a hősbariton-szerepeknél jobban fekszenek az apafigurák, gondoljunk csak Rigoletto vagy az idősebb Germont nagyszerű megformálására.

Jelen darab másik apaszerepét, Walter grófot az elnyűhetetlen Bonaldo Giaiotti énekli, megbízhatóan, ám nem igazán emlékezetes módon. Akad még egy basszusszerep a műben, az intrikus Wurmé, amelyben öröm felfedezni a fiatal James Morrist. Ezen alakítás alapján azonban érthető a döntése, hogy miért váltott át később a (bassz)bariton szerepekre: a mélységei ugyanis nem az igaziak. Federica (Amália) hercegnő nem különösebben jól megírt szerepében Jean Kraft nyújt nem különösebben jó alakítást.

A Met zenekarát természetesen James Levine dirigálja, lendületesen, profi módon. Levine-ról oldalakat lehetne írni, sokan nem szeretik perfekcionizmusa miatt, ám rengeteg általa vezényelt DVD-felvételt hallgatva kijelenthető: kevés nála nagyobb operadirigens működik ma a világon.

Jelen pillanatban ennek a Luisa Miller-felvételnek, amely az év egyik kiemelkedően fontos DVD-megjelenése, egy nem nagyon kapható lyoni felvételt leszámítva nincs riválisa ezen a médiumon. Ám ha lennének is igazi \"vetélytársai\", feltehetően megállná a helyét a nemes versenyben.