A filmrendező szemszögéből (Werner Herzog Lohengrinje)

WAGNER: Lohengrin

Manfred Schenk, Paul Frey, Cheryl Studer, Ekkehard Wlaschiha, Gabriele Schnaut, Eike Wilm Schulte
Chor und Orchester der Bayreuther Festspiele
Peter Schneider

Staged by Werner Herzog

Universal / Deutsche Grammophon
2 DVD
073 4404

A Lohengrin remek, bár nem hibátlan, 1990-es bayreuthi előadásának rendezője Werner Herzog volt. Bár alapesetben ritkán kedvelem a filmes megközelítést a színpadon, ezúttal kapitulálni kényszerülök Herzog nyomós és látványos érvei előtt.

Ha máshonnan nem, az önéletrajzi beütésektől sem mentes Fitzcarraldóból tudhatjuk, hogy Herzog rajong az opera műfajáért. Bayreuth ura, Wolfgang Wagner éles tekintetét ez nem kerülte el, s a rendező „kipróbálásához” a Lohengrin a lehető legjobb választás volt. Herzog persze nem hazudtolja meg filmrendező mivoltát. Alapvetően a látvány keltette érzések mentén fogja meg a darabot. Jutott tehát az előadásra a színpad- és világítástechnikai trükkökből bőven. Az első felvonásból Lohengrin érkezése és a párbaj, a másodikból a nász, míg a harmadikból természetesen Lohengrin távozta kapja a legnagyobb hangsúlyt. Rendkívül hatásos, északias tájat imitáló színpadképpel dolgozik, a tervező Henning von Gierke, s ugyanő alkotta a remek korabeli (azaz X. századi) érzetű jelmezeket is.

Herzog a főhősöket a szerepnek megfelelően mozgatja, illetve nemmozgatja. Például Ortrud az első felvonásban többnyire csak tekintetével, a szemével „van jelen”, a másodikban is csak Telramund átkozódása után „kel életre”, utána viszont már annál intenzívebb. A tömeg is lassan, de annál hatásosabban mozdul alkalmanként. Az említett párbaj is mindössze három lassított mozdulat, a kardok ütközésekor hatalmas villámlással.

Az előadás zenei megvalósítása pedig tökéletesen megfelel Bayreuth színvonalának. A karmesteri pálcát ezúttal a fesztivál egyik alappillérének számító Peter Schneider tartotta kézben. Schneider 1981 óta szinte minden évben jelen van Bayreuthban (2007-et ugyan épp kihagyta, de nyáron ismét ott lesz a Trisztán pultjánál), bőven túl van a 100. előadásán. A Lohengrin eredeti felújítását 1987-ben is ő irányította. Schneider nagyon tudja, mit akar, elsősorban a nagy tömbök mestere, hatalmas zenei íveket mozgat.

A címszerepben a David Hasselhoff-i megjelenésű, rövid, de izgalmas pályát befutott Paul Freyt hallhatjuk. Frey szép hangon, ám kissé iskolásan, szögletesen énekel. A líraibban megfogott magasságok finom elcsuklása jelzi a hang terhelhetőségének határait, de az alakítás – bár itt-ott szürkébbnek tetszik – megfelel a szerep hagyományainak. Elsa alakját Cheryl Studer áhítatosan és ízléssel keltette életre, némiképp kopott felsőregiszterrel és enyhe vibrátóval, ami azért jelzi, hogy a vocét az ő esetében is idő előtt kikezdte a szerep okozta megterhelés.

Excellál viszont az Ortrudot alakító Gabriele Schnaut. Pályája delelőjén hatalmas hangon, fantasztikus színpadi aurával sugározza magából Telramund gonoszlelkű hitvesének figuráját. Hangi és színészi teljesítménye méltán helyezi el őt az előadás abszolút centrumában. Férje szólamát a német Ekkehard Wlaschiha több évtizedes Alberich-múlt után kapta meg. Érzéseim szerint némileg adós maradt a figura (kotta szerinti) grandiózus alakjával, tényleg mintha a Ring vérig sértett törpéjét hallanánk.

Egykori budapesti fellépésére emlékeztető, lenyűgözően nagyszabású alakítást láthatunk és hallhatunk Manfred Schenktől Madarász Henrik jelmezében, s remekül áll helyt a Hirdető szólamában Eike Wilm Schulte is.

Egyszóval: soha rosszabbat, még akkor is, ha az előadásban maradtak ezúttal feltáratlan területek.