A falu rossza (A Peter Grimes a BBC filmjén)

BRITTEN: Peter Grimes

Peter Pears, Heather Harper, Bryan Drake, Elizabeth Bainbridge, Ann Robson, Owen Brannigan
Ambrosian Opera Chorus
London Symphony Orchestra
Benjamin Britten

Brian Large

Universal / Decca
074 3261

Owen Wingrawe című operájával új, jellemzően XX. századi műfajt teremtett a hatvan felé ballagó Benjamin Britten: az úgynevezett tévéoperát alkotta meg, mely nevéből kitetszően kifejezetten televíziós sugárzásra készült dalmű. A Henry James-novellából megmunkált, inkább kontempláló igényű, mintsem akciódús cselekményt hordozó darab Britten utolsó előtti operájaként 1970-ben már lemezfelvételt nyert – méghozzá a szerző irányítása alatt –, s ezzel párhuzamosan a tévéjáték is elkészült, melyet 1971 tavaszán mutatott be a BBC.

Nem nehéz összerakni a képet: Britten bizonyosan az 1966-69-ben, szintén a BBC számára, a tévés vetítés kedvéért elkészített két operafilm nyomán kapott kedvet e sajátságos formához. Jóllehet, a fekete-fehérben rögzített Billy Budd, majd a három évvel később, immár színesben felvett Peter Grimes eredetileg kifejezetten a londoni dalszínházak repertoárjára komponált darab volt, a gondos stúdiómunka a készítőket is meggyőző eredményei és a televíziós bemutatás diadala sarkallta a zeneszerzőt a továbbgondolkodásra a műfajban.

A Decca kiadásában most DVD-n megjelenő Peter Grimes-operafilm az 1969-es év gyümölcse, ugyanezen esztendő őszén már sor is került a vetítésére. A Basil Coleman rendezte Billy Budd tévés sikere után jószerivel egyenes út vezetett a legnépszerűbb Britten-opera megfilmesítéséig.

Az eredeti tervek szerint, a szokásoknak megfelelően most is a kétstúdiós technikával készült volna a produkció, vagyis az egyik stúdióteremben a szereplők és a díszletek kaptak volna helyet, a másikban a zenekar és a karmester, aki monitorok segítségével kommunikál a másik teremmel, ill. az ott tevékenykedő asszisztens karmesterrel. (Így készült a Billy Budd is.) Britten és Coleman javaslatára azonban a BBC-nél bevezettek egy teljesen új technikát, mely szerint a kép és hang egymástól függetlenül is elkészülhet. Vagyis először a hanganyagot rögzítik, majd a képeket erre a kész hangfelvételre vágják, úgymond „tátogva” fényképezik a közreműködőket. Tudjuk: ez az eljárás azóta is bevett forma maradt. Februárban el is készültek a felvételek (a helyszín: Snape Maltings, Aldeburgh, Suffolk), s történetesen az a Joan Cross irányította a színészek mozgását, aki a darab ősbemutatóján Ellent alakította.

A címszerepet éneklő Peter Pears ötvenkilenc éves a felvételek idején. Mikor 1945-ben bemutatták a művet – természetesen Pearsszel a címszerepben –, még csupán harmincöt volt, s a Britten dirigálta hanglemezen is csak negyvennyolc. Sokan állítják: jót tett a kor Pears Peter Grimes-alakításának, a figura az idővel érettebb, kifinomultabb, egységesebb lett. Ez a film ugyanis olyan hangi és színészi alakítást közvetít a tenorista részéről, amely alighanem egyedülálló a műfajban.

Persze a rendező, Brian Large is pontosan tisztában van Pears előadói kvalitásaival, és ahol csak tudja, a cselekmény dramaturgiáját a főszereplő játéka köré építi. A sok közelinek hála pusztán a Grimes arcán lejátszódó kifejezésekből összerakható lenne az egész történet: a szégyen, a harag, a düh, a tehetetlenség, a dac, a vágyakozás, a megbánás; a lélek belső drámája kap itt formát – mert erről szól a Peter Grimes, s az énekes arcán ezek a „nyomatok” már-már tébolyodottsággá futnak össze. Pears olyan mélységig átéli a szerepet, hogy szinte feloldódik benne, döbbenetes erejű monológokat hagyva maga mögött (mint például a hátborzongató „Now the Great Bear and Pleiades” – „Most a Nagy Medve és a Fiastyúk…”).

Pedig a színrevitel nincs túldimenzionálva, mondhatni pusztán a kor operafilmekben szokásos technikai megoldásait közvetíti (igaz, azt profi módon teszi), a megszokott mintákkal megjelenítve a sorsverte csepp halászfalu nyomorúságát, gyarló lakóinak örömtelen életét. Az alapvetően színpadi mű tévés átkódolása azonban kétségkívül felbecsülhetetlen lehetőségeket is hordoz. A jókora díszlettérben a kiválóan szervezett világításról érdemes dicsérőleg szólni, a jelmezek, maszkok, díszletek szintén egy hagyományos, bevett szcenika elemei, bár néha úgy tetszik, éppen a rendezés relatív eszköztelensége hordozza a kellő hatóerőt. Britten egy, éppen a Peter Grimes forgatása idején készült rádióinterjújában maga számol be a tapasztalatokról, s ebben az operafilm legnagyobb műfaji buktatóit a túlzott ésszerűségben, valószerűségben, realisztikusságban látja. Szerinte a legnagyobb hiba, amit egy „television opera” elkövethet, hogy elfeledteti: amit látunk, valójában egy opera.^*

A zenei megvalósítás igen magas színvonalat nyújt, talán magasabbat is, mint az 1958-as szerzői lemezfelvétel. Heather Harper Ellen Orfordja nagyszerű, mind hangilag, mind színészileg jól boldogul a karakterrel, hasonlóan a Mr. Swallow-t éneklő Owen Branniganhez (a huszonnégy évvel korábbi, londoni bemutatón is ő énekelt ebben a szerepben), és a Balstrode kapitányt alakító Bryan Drake-hez. A kórus és a zenekar munkája szintúgy elsőrangú. Britten dirigálása sötétebb, erőteljesebb, feszesebb, mint a korábbi lemezfelvételen, érezhetően rutinosabban és céltudatosabban kezeli a nagyobb apparátust. A darab nyers, realisztikus komolysága kerekedik felül a keresett rusztikusságon.

Annak ellenére, hogy George Crabbe elbeszélő költeménye nem tartozik a világirodalom örök időkre őrzött mesterdarabjai közé, a zordon halászember balladája kiváló operaszüzsé lesz a zseniális komponista kezében. A számos forrásból építkező, ragyogó zenének, a szívszorító történetnek és a hálás főszerepnek köszönhetően a Peter Grimes a XX. század egyik legnagyobb hatású operájává nőtt. Ez a filmfelvétel pedig talán a legkomplexebb interpretációja e remekműnek.

^* Az interjú teljes egészében meghallgatható a BBC Legends BBCL 4119-2 katalógusszámú lemezén (BBC Music – IMG Artists, 2002)