A Díva és a Szalonmodern (a Roberto Devereux Münchenből, Gruberovával)

DONIZETTI: Roberto Devereux

Edita Gruberova, Roberto Aronica, Albert Schagidullin, Jeanne Piland, Manolito Mario Franz
Der Chor der Bayerischen Staatsoper
Das Bayerische Staatsorchester
Friedrich Haider
Universal / Deutsche Grammophon DVD
00440 073 4185

Fodor Géza az egyik remek esszéjében (Low fidelity - Hi-Fi Magazin, 1985) felettébb szemléletesen fejti ki, hogy milyen sokszor marad megörökíthetetlen az előadáson megélt Nagy Pillanat. Tanulságos például Székely Mihályt hozza, akinek kései felvételeit meghallgatva tűnt csak föl számára, hogy a nagy basszista zeneileg szinte minősíthetetlen teljesítményt nyújtott abban a produkcióban, melyet ő fogékony, ifjú opera- és koncertlátogatóként annakidején megélt, és élete Nagy Élményeként őrzött. (Persze Fodor latintanáros stílusa ezt ennél jóval finomabban írja körül.)

No, ezzel az óvatos félelemmel vettem először kezembe a Deutsche Grammophon most megjelent DVD-jét, melyen a müncheni Staatsoper 2005. májusi Roberto Devereux-produkcióját tekinthetjük meg. Elisabetta szerepében azt az Edita Gruberovát láthatjuk, aki néhány hónappal később a Művészetek Palotájában ugyanezen darabban énekelve hozott létre egy sor lenyűgöző és ritkán átélhető Nagy Pillanatot. (Az előadásról lásd korábbi írásainkat: Prima donna assoluta: Edita királynő - Varga Péter 2005-09-12, valamint Edita Gruberova Elisabetta szerepében -zéta- 2005-09-22). Szerencsére a csalódás Gruberovát illetően elmarad, ugyanakkor a produkció megtekintése nem minden tanulságtól mentes, s ráadásul a Fodor Géza által felvetett problémát is tanulságosan modellezhetjük - másnál.

Az előadás az első kategóriás operaházaknál megszokott \"szalonmodern\" felfogással próbálja korszerűvé tenni Gaetano Donizetti Tudor-korban játszódó történetét. Amikor felmegy a függöny, a színpadon napjaink angol parlamentjét látjuk (rendező: Christof Loy, díszlet/jelmez: Herbert Murauer). A nyitány alatt némajáték zajlik: az ülésre készülődő honatyák és honanyák a kiszolgáló személyzet munkálkodása közepén érkeznek. Takarítják a padlót, cserélik az ivóvizes palackokat, s megérkezik a friss napisajtó is. A The Sun címlapjáról ordít is a hír: \"Devereux újra a városban - A csábító visszatért!\".

Tulajdonképpen semmi bajom nincs ezzel a felfogással, csak nem érzem modernnek. Azzal, hogy külsőségeiben esetleg mai arculattal ruházunk föl egy középkori történelmi sztorit, csak akkor van nyert ügyünk, ha azt következetesen végig tudjuk vinni. De sajna, manapság az angol büntetőjogban nem szerepel a nyilvános kivégzés (még politikai ügyben sem), így a rendezés (nem sokkal a kezdés után) egy pillanat alatt nevetségessé és egyben okafogyottá válik.

Hogy a produkció képileg rendkívül élvezetes és élményszerű benyomást kelt, az a film rendezőjének, Brian Large-nak köszönhető. Ami színpadi műként nézve unalmasan közhelyes, az a rengeteg rendkívül szellemes vágásnak köszönhetően izgalmas krimivé áll össze. Egy példa: Lord Cecil a parlament felhatalmazását kéri a királynőtől a Roberto elleni vizsgálathoz. Ha csak a darabot néznénk, nyilván az énekest figyelnénk, aki a karmesterre függesztett tekintettel, mérsékelt színészi ágálással fújja a szólamát. Brian Large viszont az alábbi szöveg alatt nem őt mutatja, hanem Sarát (Roberto szerelmét), és egy egyébként közömbös inasfélét: \"Essex grófjára árulás foltja hull. Túlzott kegyességed felfüggeszti a bíráskodást: róla ítéletet mondani, rémes üzelmeit elhárítani, tudod jól, a Parlamentet illeti a jog. Ezt a jogot kérjük tőled...\". A hatás elképesztően más. Sara összetörik és reszket, a közömbös fiatalember meg helyeselve bólogat. Afféle köznép, aki örül, ha nyilvánosan megszégyenítenek egy főurat.

De, tegyük a szívünkre a kezünket: miért is veszi meg egy operabarát ezt a DVD-t?
Hát persze: Edita Gruberova miatt.

Nos, Gruberova jön, lát, győz, és nem csak, mint Elisabetta.
Egy díva többféle eszközzel élhet a Loy-féle rendezésekkel szemben, ha nem szimpatizál vele. Látványosan negligálhatná a neki ellenszenves megoldásokat. Gruberova nem ezt teszi. Ehelyett kínosan pontosan betartja a rendezői előírásokat, viszont érzékelteti saját - általunk már ismert - szerepfelfogását is.
Fölülemelkedik a rendezésen, kimagaslik a szereplőgárdából, és uralja az egész előadást.
Ebben a zeneszerző jócskán segíti, hiszen elképesztően mutatós szólam jut neki. Gruberova tökéletes biztonsággal verekedi át magát a rettentő anyagon. Sok-sok előadáson lehetett már túl ekkorra, süt belőle a lenyűgöző hangi magabiztosság. Ugyanakkor Gruberova az egyik legnagyszerűbb színésznő, akit valaha is operaszínpadra vetett a jó sorsa. Mindent ki tud fejezni, be tud mutatni, ami ebben a műfajban, ebben a szerepben nem kevés. Szerelmes nő, de uralkodó, aki bár nem tűri az ellenmondást, a visszautasítást, ugyanakkor mégis magányos. Az antagonisztikus helyzetet a figura összetett bemutatásával érzékelteti. A színész eszközei változatosak. Ez az Elisabetta bizony nem szégyelli könnyeit alattvalói előtt, mert elsődlegesen nő, és csak azt követően uralkodó. Hátborzongató összeroppanása az egyik leghatásosabb színpadi abgang, amit valaha is láttam.

A címszerepet Roberto Aronica énekli, tulajdonképpen kifogástalanul, de mégsem ér el különösebb hatást. Színészileg beéri - kissé Antonio Banderasra emlékeztető külsejére ráerősítve - egy-egy szúrós szemvillantással. Hangilag is egysíkú, nem érezzük a férfi vívódását, mint ahogy szerelmi szenvedély érzékeltetésével is adósunk marad. Erre szokták mondani, hogy tisztességes másodosztály, jobb sorsra lenne érdemes, akár az élbolyban is lehetne, csak nem érdemli meg. Gruberovának, úgy tűnik, Alfredo Kraus óta nincs igazán szerencséje a tenorpartnerekkel.

A rivális Sara hercegnőt Jeanne Piland alakítja. Szépen, korrektül, de ő is maximálisan elfogadja a másodhegedűs szerepét, ettől pedig - úgy vélem - a szólam sem tud kivirágozni.

A bevezetőben említett kellemetlen hiányt Nottingham herceg szerepét éneklő Albert Schagidullin esetében tapasztalhattuk. Az énekes szintén énekelt szeptemberben Budapesten. Élőben nagyszerű, drámai színű baritonként tűnt fel, aki homogén hangon és expresszív szenvedéllyel szólaltatta meg féltékeny főúr kissé egyoldalú szólamát. A televízión mindez kevésbé jött át. Alakítása szürkének és fénytelennek tűnik. Ebben jócskán ludas a modern rendezői elképzelés, mert azok a gesztusok, amelyek egy koncertszerű megvalósításnál elfogadhatók, színpadon túlzónak és helyenként mókásnak tűnnek. Persze, tegyük hozzá: nem volt könnyű dolga egyik partnernek sem Gruberova mellett.

Friedrich Haiderről nekem Richard Bonynge jut eszembe. S nemcsak a primadonnaférj mivolta kapcsán. Pályája kezdő szakaszában Haider - akárcsak Bonynge - nyilván könnyebben jutott előadáshoz ilyen feleséggel az oldalán. Viszont az idők során (egyre elmélyültebb munkákat felmutatva) lassan kialakította a saját hangzásképét, melynek hatására egyszer csak elkezdte saját önálló karrierjét. Haider keze alatt egy teljesen egységes hangulatú előadás születik meg. A zenekar (Das Bayerische Staatsorchester) stúdióprecizitással szól, ugyanakkor hibátlanul kíséri az énekeseket, és amikor szükséges (azért elő-előfordul), védőhálót feszít alájuk. Ideális operadirigens!

Van tehát egy kiváló operánk, kicsit vitatható rendezésben, de remek képekkel, egy elképesztően fantasztikus női főhőssel, kissé harmatos partnerekkel, de mindez zeneileg kitűnő megvalósításban. Bónuszként kapunk egy érdekes werkfilmet a próbákról, és egy Gruberova-diszkográfiát. Nekem a mérleg föltétlenül pozitív, ajánlom szíves figyelmükbe a kiadványt!