400 éves az opera (Monteverdi: L\'Orfeo / Harnoncourt)

MONTEVERDI: L\'Orfeo

Philippe Huttenlocher - Orfeo
Dietlinde Turban - Euridice

Ballett Des Opernhauses Zürich
Chor Des Opernhauses Zürich
Das Monteverdi-Ensemble Des Opernhauses Zürich
Nikolaus Harnoncourt

Staged, directed and designed by Jean-Pierre Ponnelle

Universal / Deutsche Grammophon
44007 34163

1607. február 24-én mutatták be Montverdi L\'Orfeóját a Gonzagák mantovai palotájában, egészen pontosan a herceg, Vincenzo Gonzaga testvérének, Margheritának a lakosztályában. Erről az ifjú herceg, Francesco leveléből tudunk, amit bátyjának írt egy nappal előtte. Igaz, nem ez az első mű, amit a zenetörténet operaként tart számon, erre a címre leginkább Jacopo Peri Euridicéje tarthat számot 1600-ból. Míg ez azonban ma csak zenetörténeti adalék, Monteverdi műve akkor is kitüntető érdeklődésünkre tarthatna számot, ha történetesen nem lehetne operaként meghatározni. Viszont mivel saját korában is nagy sikert aratott, ma is gyakran előadott színpadi mű, joggal ünnepelhetjük benne a zenetörténet legnagyobb diadalát arató műfajának első megjelenését.

Mert minden együtt van benne, ami egy jó operához kell. Épkézláb, konfliktusos történet. Nehéz énekelnivalók. Magasrendű zenei lélek- és helyzetábrázolás. Zenekari és kórusszámok, táncok. Gyakorlatilag minden megjelenik benne, ami az operát mind a mai napig jellemzi. Mindez olyan csodálatos muzsikával, amely a zene történetének egyik legnagyobb alkotó géniuszától csak kitelhetett.

A kísérőfüzet magát az 1975. december 20-i zürichi bemutatót aposztrofálja zenetörténeti eseménynek, ami mindenképpen túlzás, legyen az 1607-es első előadásé ez a dicsőség. Viszont a három évtizeddel ezelőtti bemutató mindenképpen operaelőadás-történeti jelentőségű esemény volt. Még akkor is, ha akkorra már az Orfo lemezen több régi hangszeres változatban is megjelent, és szcenírozott, vagy hangversenyszerű előadásai sem voltak ritkák szerte a világban. Amiben a zürichiek Helmut Drese intendáns elgondolása nyomán nagyot alkottak, az az egységes koncepció: Harnoncourt historikus felfogását alapul véve a zenei megvalósításhoz, és a színpadra állításhoz is.

Azt végül is ma már sem az éneklésről, sem a hangszeres játékról nem tudjuk igazán, milyen lehetett a tizenhetedik század elején, még kevésbé, hogyan valósult meg egy palota nem túl nagy termében az Orfeo, mint opera. De a huszadik században egy valódi operaházban, felteszem, nem is merhette senki azt állítani, autentikus előadást láthat a közönség. Még azt sem, hogy bármely eleme akár törekednék erre. Maximum azt, olyan hallani- és látnivalót kínálnak, amely ismereteink szerint törekszik arra, hogy kiáltó ellentétbe ne kerüljön azzal, ami 1607-ben Mantovában, vagy később az opera többi előadásán történt. Legalábbis ezt sugallják a díszletek, jelmezek, az éneklési stílus, az eredeti hangszerek.

És ezért nem is lehet azt mondani, hogy Ponnelle, aki a díszletet is tervezte, Pet Halmen, a jelmeztervező, vagy Harnoncourt, avagy Huttenlocher volna a meghatározója annak, amit látunk, hallunk. Mindannyian azon voltak, hogy igyekezetük a legjobb látható, hallható eredményt hozza. Egy díszlet van, régi romos, repkénnyel benőtt épület részletet formáz. Amikor alvilággá alakul, koponyák és sűrű pókhálók lepik el. A szereplők nagyon díszes, stilizált reneszánsz ruhákban játszanak, Orfeo tunikája antik jellegű, Kháron öltözéke nagyon, Plútóé kicsit jelmezszerűbb az átlagnál. Sylvia, a Hírnök természetesen feketében van.

Ponnelle nem igyekszik túlértelmezni a mítoszt. Hagyja, hogy a több ezer éves, jelképes mese a zene hatalmáról és az emberi esendőségről saját folyása szerint az legyen, ami: az opera történtét a legkézenfekvőbben elindító megzenésített történet. Vannak azért modern rendezői megoldásai. Amikor a pásztorok osztozva Orfeo afeletti örömében, hogy Euridice igent mondott, szinte túlmozgásos óvodásokként izegnek-mozognak, és ahogy szélesen mosolyog mindenki, még a kórus egyébként feketébe öltözött tagjai is az erkélyeken, az a mitikus öröm megjelenítése.

Van egy, ki tudja, honnan előkerülő kötél - amely nem is kötél ám, hanem a sors fonala, a szerelemben összeköti, a halálban elválasztja a párt -, és egy mályva-ezüst színű virág. Euridice ezzel a kezében jelenik meg a színen, és a földre ejti, amikor a visszafogott hangvételű zenekari ritornell azt jelzi, a következőkben a két pásztor a szomorúságot fogja említeni. Jelképe ez a virág neki magának, elhullása jelezheti defloreálását és közelgő halálát is, melyet talán nem is véletlenül egy kígyó marása okoz, éppen virágszedés közben. Mikor a Messaggiera, elmesélvén Euridice szomorú végét, a kígyót említi, felveszi a kötelet. A virágot viszont Orfeo veszi fel, és amikor azt énekli, \"Tu se\' morta,…\", ő is elejti. E kellékek többször feltűnnek még, utoljára Orfeo utolsó áriájában. A dalnok a virágot hárfájának húrjai köré fonja, az egészet körbetekeri a kötéllel, és a földre veti, jelezvén, innentől kezdve, Euridice második halálával a földi sors számára megszűnt.

Megjegyzendő, hogy nem egy színházi előadás felvételét látjuk, hanem filmet, amely 1978-ban készült Bécsben, így a rendező természetesen olyan filmes eszközöket is tud alkalmazni, amelyek gazdagabb képi megjelenítést tesznek lehetővé, mintha csak bekamerázták volna a színpadot. Közelképek, felső, alsó gépállásból fényképezett jelenetek, mind olyan megoldások, amelyeket nem hagyhatott ki a rendező. Az kérdéses, a színházban hogyan öltözött át Orfeo, mert amikor együtt örvendezik a pásztorokkal és leveti páncélját, ókori tunikája helyett hirtelen társaiéhoz hasonló ruhában jelenik meg.

Tudnivaló, hogy a korabeli nyomtatott szövegkönyv befejezése eltér az 1609-ben és 1615-ben megjelent nyomtatott partitúráétól. Ott a végén, a mítosznak megfelelve, Orfeuszt - mert elátkozza a női nemet - a bacchánsnők széjjeltépik. A partitúra szerint, mielőtt ez megtörténhetne, megjelenik Apolló, és magával viszi félisten fiát a csillagok közé. Feltehetőleg a későbbi nyilvános előadásokhoz változtatták meg, tették így moralizálóvá a véget. Így ma ismert formájában a zenemű egy morescával, harci tánccal ér véget, amely felszabadult, vidám hangvételű ugyan, az Apollós befejezéshez illik, de úgy gondolható, az eredeti koncepcióból maradt meg.

Ponnelle afféle kecske-káposzta megoldást választ, a morescát Orfeo utolsó nagy lemondó énekét követő ritornell után is behozza, ez alatt a bacchánsnők valóban széttépik Orfeót. A jelenet megoldása a vörös tüllel kissé iskolás színjátszó köri megoldású. Itt Harnoncourt-nak is erőszakot kell tennie a muzsikán, úgy vadítani a könnyed tánczenét, hogy fölötte el lehessen játszani, valakit halálra kínoznak. Ezután megjelenik Apolló, hősünk némileg kócosan ugyan - mint már halhatatlannak makulátlannak kéne lennie -, de életre kel. Következik duettjük, láthatjuk őket a csillagok között, és a nimfák és pásztorok boldog kórusa után már karakterének megfelelő előadásban zárja a moresca az első operát.

A szereplőválogatás láthatólag úgy történt, hogy az énekesek, mint színpadi alakok is megfeleljenek szerepüknek. Délceg kiállású Orfeo a bariton Huttenlocher, és mintha egy Botticelli-képről lépett volna egyenest a színpadra az Euridicét alakító Dietlinde Turban. A bemutató idején még csak tizennyolc éves volt, később prózai színészként és Lorin Maazel feleségeként vált ismertté. Kis énekelnivalóját szépen hozza, és a többieken is hallatszik, hogy noha nem régizenei \"specialisták\", egy stílusbeli meggondolás szerint felkészítve dalolnak. Amennyire tudnak egyenes hangon, sok messa di vocével (halkan kezdődő, felerősödő, majd elhalkuló hanggal) énekelnek, és bőségesen alkalmazzák a díszítéseket is. Harnoncourt a különleges, főleg a rémisztő effektusok iránti érzékenységgel irányítja zenekarát. A kórust is, amely a díszlet kőerkélyen foglal helyet kétoldalt, mindvégig ugyanabban a fekete ruhában, gyakran néma szereplőként is reagálva a történetre.

Azért egy kis darab zenetörténeti halhatatlanságot megszavazhatunk az előadásnak.