Bejelentkezés Regisztráció

Egyéb

Universal Music Eloquence

2001-01-07 15:37:00 NN
\"Eloquence\" Universal Music
Eloquence

Eloquence = ékesszólás; ez a neve annak az olcsó CD-sorozatnak, amelyet a Universal Music - volt Poligram hanglemezkiadó cég, a Decca, a Deutsche Grammophon és a Philips tulajdonosa indított. Tavaly már - vagy még - 65 albumot lehetett kapni; idén újabb 270 cím jelenik meg.

Amióta a mezopotámiaiak feltalálták a munkamegosztást és egy élelmes főníciai pedig a kereskedelmet, azóta az emberiség nagy része mások által termelt javakat fogyaszt, illetve használ. Azóta vágyunk arra, hogy jó, romolhatatlan és olcsó árut vásárolhassunk. Nagyon úgy néz ki, hogy ezzel a sorozattal ez az álom megvalósult, igaz, ezzel-azzal most is meg kell alkudnunk. A sorozat szerkesztői (természetesen) arra törekedtek, hogy nagy példányszámban eladható, népszerű műveket válogassanak össze, így nem mindíg pontosan azokat a darabokat adták ki, azokkal az előadókkal, amelyek és akik a gyűjteményünkből leginkább hiányoznak. A különlegességre vágyó ínyenc ne innen válogasson.
az is nyilvánvaló, hogy nem a legmodernebb technikával készült felvételekkel fogunk itt találkozni, a ma legdivatosabb művészek előadásában. A repertoár jó része 20-30, sőt 40 éves felvétel. Már sztereó és high fidelity - de még nem digitális. Előadói a közelmúlt mára kissé meghalványult fényű csillagai, de aki látott már TV-ben reklámot, az tudja, hogy nem mindíg az az arany, ami fénylik - és amit reklámoznak...

Ha a mai átlagos vásárló nem ismeri Karl Richter, Claudio Arrau, Kertész István, Rafael Kubelik, vagy az I Musici kamarazenekar nevét, az nem azt jelenti, hogy nem tartoztak a maguk korának és az egész XX. századnak legnagyobb művészei közé. Nevük ma már legenda, legtöbb felvételük szerepel a lemezkatalógusokban, eltűnik, majd újra meg újra fölbukkan különböző Legendary Performances, Centenary Collection és más hasonnevű sorozatokban, mégpedig egyre modernebb technikai kivitelben. Mert a hangfelvétel ma már halhatatlan. Ha annak idején megfelelő technikai színvonalon készült - és ezek így készültek - az egyre tökéletesebb digitális technika kiszűri a zavaró zörejeket. Lemezeim közül számos felvétel készült a harmincas-negyvenes években, és CD-ről tökéletesen élvezhető.

A másik, amivel meg kell alkudnunk, az a papírtakarékosság. Az Eloquence CD-k minimális papírt fogyasztanak, CD-ként két vékony lapot. Az egyik a címoldal; ha kinyitjuk a műanyag dobozt, ennek belső oldalán találjuk a szűkszavú műsort, a másik pedig a hátoldal, szóról szóra ugyanezzel a műsorral, a CD alatt a hátlap belső oldalán pedig szerény Eloquence reklámmal.
Kis füzet tehát nincs. A CD születésekor le kellett mondanunk az előadók életrajzáról, most elmarad a művek ismertetése is. Mindezért azonban kárpótol az ár, pontosabban annak csekély volta. Egy átlagos CD árának kevesebb mint a feléért juthatunk ezekhez a lemezekhez (üzlete válogatja). Persze nehogy azt higgyük, hogy ez zseniálisan egyedi ötlet. Olcsó sorozatot kiadni jeles művészekkel és népszerű művekkel nem kizárólag a Universal szerkesztőinek, kereskedelmi igazgatóinak agyában fordult meg. Hasonló sorozatot árul az EMI Red Line, a Teldec pedig Ultima néven.

A teljes sorozatról természetesen nem áll módomban recenziót írni, valószínűleg egész hátralévő életem kevés lenne hozzá. Így csak néhány, szívemnek kedves "felfedezésemről" írok.

\"BrandenburgEgyik ilyen kedvencem az idén januárban megjelent sorozatból Bach Brandenburgi versenyei az I Musici előadásában 1964-65-ből, két különálló CD-n (Philips 468-109-2, 468-110-2).
A műsort az első lemezen a h-moll szvit (1964), a másodikon a d-moll kettősverseny (1961) egészíti ki. A szólisták: Felix Ayo és Roberto Michelucci (hegedű), Frans Brüggen és Jeanette van Windergen (blockflöte), Severino ourgue (oboa), Maurice André (trombita), Erich Penzel és Gerd Haucke (kürt), Karl Weihs (fagott) és János Scholz (viola da gamba).
Nem rossz kis társaság, nem igaz? Ma is nehéz lenne jobbat találni. A csodálatos hatvanas évekből ez már a harmadik Brandenburgi felvételem. Az egyik Klempereré 1961-ből, a másik Karl Richteré a Müncheni Bach Zenekar élén 1968-ból. Nem igazán tudom, melyik modern, "korhű" felvételt ajánlhatnám helyettük. Igaz, hogy nem autentikus hangszereken játszanak, de már mindent tudtak a régi zene előadásáról, amit tudni lehetett. Ma már talán kevesen tudják, hogy a "régi zene" fergeteges divatját, amely az utolsó harminc évet jellemezte, épp az I Musici indította el: az a legendás Négy évszak felvétel, amelynek hallatán Európa és Amerika belebolondult Vivaldi zenéjébe. Erre a forradalomra ekkor már minden készen állt: a műveket felfedezték, a kutatásokat elvégezték, a könyveket megírták, és a "korhű" eljövendő fiatal zsenijei ott bábáskodtak ezeknél a hagyományos hangszerekkel készült felvételeknél: Elkészítették a közreadást, kidolgozták a díszítéseket, vagy ott ültek a csembaló mellett és játszották a continuót. Az I Musici felvételén is nehéz lenne hibát találni. Talán egy kicsit édesebb, mint Karl Richter kicsit későbbi előadása, talán kicsit szebb, mint a korhű előadások. Egészében azonban úgy jó, ahogy van!

\"MauriceA másik - ehhez kapcsolódó - kiadvány Maurice André Barokk trombitaversenyek (Baroque Trumpet Concertos) című válogatása (DG 469-617-2). Egyik a sok közül - és egyik jobb, mint a másik. Ez a válogatás azzal emelkedik ki, hogy tényleg kizárólag barokk concertókat válogattak, ráadásul egy kivétellel (Giovanni Buonaventura Viviani: Szonáta trombitára és orgonára) mind a magas barokk zeneszerzőinek műve: Vivaldi: C-dúr 2 trombitás verseny, és B-dúr kettősverseny trombitára és hegedűre, Torelli: D-dúr trombitaverseny, Albinoni: D-dúr trombitaverseny, Telemann: e-moll (!?) trombitaverseny, Händel: B-dúr trombitaverseny, egy nagy korszak nagy zeneszerzőinek művei.
A felvételek 1966 (Philips), 1967- és 1977-ben (Polydor) készültek; úgy tűnik három fekete lemezről válogatták össze őket. A közreműködő zenekarok: English Chamber Orchestra, Müncheni Bach Zenekar és a Rouen-i Kamarazenekar. Az előadások kiválóak, de Maurice Andrétól nem is vártunk mást. Csodás a gyors tételek ragyogása, virtuozitása, a lassúk elmélyült szépsége. Hihetetlen, hogyan lehet egyetlen hangszeren, egyetlen stílusban ilyen változatosan játszani. Előzetes félelmemmel szemben hallgatása egyáltalán nem unalmas vagy fárasztó, sőt! Ünnepélyesen besoroltam kedvenc előadói lemezeim közé. Egyetlen fenntartásom nem a zenével, hanem a műsorközléssel kapcsolatos. Tudomásom szerint pl. Händel nem írt trombitaversenyt, és Telemannról is nehezen tudom elképzelni, hogy olyan őrültségre vetemedett volna, hogy e-mollban ír erre a hangszerre - akkoriban nem volt olyan trombita, amelyen ezt lejátszhatták volna. Summa-summárum: e művek egy része átdolgozás - feltehetőleg oboaversenyekből. Csak éppen a szerkesztők elfelejtették az átdolgozás tényét, (szerzőjét) és az eredeti művek jegyzékszámát feltüntetni. Ez azonban legfeljebb a hozzáértőt bosszantja, a zene élvezetét nem befolyásolja. A három különböző időben és helyen készült felvétel teljesen egységesnek tűnik, a különbség "hallhatatlan".

\"LucianoLuciano Pavarotti "Nessun dorma" című ária és duett lemeze (Decca 467-462-2) szintén kompiláció. Első fele - az első hét szám - egy nyilvános hangverseny felvétele hatalmas ovációkkal, második fele - 8-13. szám - pedig "süket", közönség nélküli stúdiófelvétel. Elég szerencsétlen kombináció; mire megszoktuk a tapsot, a bravo kiáltásokat, egyszer csak fogja magát ez a közönség és eltűnik, és eltűnik vele együtt az élő felvétel spontaneitása is. Fordítva jobb lett volna, de még jobb, ha végig vagy élő- vagy stúdió-felvételeket hallhatnánk. Pavarottinak mindkettőből van bőven.
A második rész az egész programba sehogyan sem illeszkedő - egyébként gyönyörű - számmal kezdődik: a Domine Deus-t Rossini Petite messe solenelle-jéből zongora és harmónium kíséri - így írta meg a szerző! Az első részben felváltva hallunk áriákat és duetteket. Itt Pavarotti partnere, kortársa és földije, a csodálatos Mirella Freni. A második részben csak egy duett van, ebben Pavarotti partnere Katia Ricciarelli. A borító ezúttal sem tájékoztat; csak annyit tudhatunk meg, hogy a felvételek először 1980-ban jelentek meg és analóg technikával készültek. Egészében véve az album Pavarotti fénykorának nagyszerű dokumentuma, minden szám kiemelkedő.

Paganini I. és III. hegedűversenye Henryk Szeryng előadásában a London Symphony Orchestra-val, Sir Alexander Gibson vezényletével a hegedű Pavarottiját mutatja be (Philips 468-173-2). Henryk Szerynget ma valószínűleg kevés fiatal hanglemez-vásárló ismeri, pedig a maga idejében különleges tökéletességű hangfelvételeiről volt híres. Én is féltett kincsemként őrzöm Bach szólóhegedű-szonátáinak és partitáinak ritka szép, áttetsző, hihetetlenül precíz és egyben kivételes muzikalitású felvételét.
1918-ban született Varsóban, 15 éves korában lépett fel először. Flesch Károly és Jacques Thibaut növendéke volt. Lengyelország német megszállása után szüleivel (és a lengyel kormánnyal) együtt Mexikóba menekült. Világkarrierje a háborús években kezdődött: a szövetségesek katonáinak adott hangversenyeket. Nemcsak legendás virtuóz, de kamarazenészként is kiváló, kiemelkedő muzsikus is volt. Arthur Rubinstein-nel szonátázott, vele és Pierre Fournier-val triózott. Szédítő virtuozitása fénykorában hallható ezen a CD-n.

Végére hagytam a csemegét: Ifjabb Johann Strauss keringőit és polkáit az utánozhatatlan Willi Boskovsky vezényli a Bécsi Filharmonikusok élén (Decca 467-413-2). Felhangzik valamennyi híres keringő: A kék Duna, a Mesék a Bécsi Erdőből (madárcsicsergéssel), a Bécsi vér, a Déli Rózsák, a Császár-keringő, közöttük pedig a híres polkák: A Vadászat (valódi puskalövésekkel), az Anna-, a Mennydörgés és villám, a Tere-fere, a Pezsgő- és az Éjen a magyar! - polka. Egyetlen szépséghibája a kiadványnak, hogy a darabok eredeti címét nem közli a műsor - csak angol fordításaikat. Közülük kedvencem az "In the Krapfen Woods" Op.336 polka. Tessék megpróbálkozni a vissza- vagy a magyarra fordítással! (Lehetne például "A fánk-erdőben" kakukkal és egyéb csicsergő madarakkal.)
Willi Boskovsky a Bécsi Zeneakadémián tanult, majd 25 éves korától ott is tanított. A Bécsi Filharmonikusok hangversenymestere volt, "mellékesen" vezette a Bécsi Strauss-Zenekart, A Wiener Oktettet és a Bécsi Filharmonikusok Vonósnégyest (vajon mikor aludt?) A szó szoros értelmében az egész világ ismeri/ismerte: hosszú éveken keresztül hegedűjével a kezében - akárcsak annak idején Johann Strauss - vezényelte a Filharmonikusok híres újévi hangversenyeit. Ez a CD 1959-1974 között készített leghíresebb Strauss-felvételeit tartalmazza.
A hatás lenyűgöző. Egyszerűen bámulatraméltó az a pontosság és könyed elegancia, amivel ez a zenekar és (hangverseny)mestere játszik. Az egész lemezből ellenállhatatlan vidámság árad. Depresszió ellen garantáltan hatásos. A káros mellékhatások miatt ne keresse fel orvosát vagy gyógyszerészét, mert nincsenek. Ha csak az nem számít annak, hogy a hallgató önkéntelenül együtt énekel vagy fütyül a zenével, és örömében táncra perdül. Jó mulatást!
A teljes hat CD-s Strauss-album is kapható a Collectors Edition-sorozatban nagyon-nagyon kedvező áron (Decca 455-264-2). Willi Boskovskyt és a Bécsi Filharmonikus Vonósnégyest egy másik Eloquence kiadványon halhatjuk: Schubert Pisztráng-ötösét és d-moll (A halál és a lányka) vonósnégyesét játsszák Clifford Curzon-nel (Decca 467-417-2).






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.