Bejelentkezés Regisztráció

Egyéb

Ráadásul (Classical 2010)

2009-12-28 10:12:05 - zéta -

Classical 20010 by EMI Classical 2010

Angela Gheorghiu, Joyce DiDonato, Nigel Kennedy, Natalie Dessay, Philippe Jaroussky, Diana Damrau, David Fray, Luciano Pavarotti, Han-Na Chang, Véronique Gens, etc.

EMI
50999 6 98353 2 2

Az egyik legnagyobb komolyzenei kiadó szükségét érzi, hogy évente, mintegy összefoglalásképp válogatásalbumot jelentessen meg a legnagyobbjaival. Ez amolyan dupla ráadás-lemez a klasszikus zene EMI-sztárjaival, Classical 2010 címmel. (Van Opera 2010 is, majd egy másik alkalommal talán foglalkozunk vele.)

A címlapon szereplő nyolc arc szinte mindent elárul: Nigel Kennedy, Maria Callas, Placido Domingo, Sarah Brightman, Angela Gheorghiu, David Fray, Joyce DiDonato, Luciano Pavarotti. A múlt nagy sztárjai és a jövő reménységei között a ma legjobbjai. De persze a névsorból az is kiderül, hogy az EMI kicsit szélesen értelmezi a klasszikusokat. (A tavalyi címlap amúgy alig különbözött az ideitől, ott még Alison Balsom és Rolando Villazón is húzóarc volt, őket váltotta az idén Joyce DiDonato és David Frey.)

Statisztikázzunk, és mindjárt kibukik a lényeg. A két CD-n összesen negyven felvétel található a zeneirodalom hatalmas tárházából. A legnagyobbat a barokk „harapott a tortából”, tizenhárom felvétel képviseli a kort (de van két korábbi is). A bécsi klasszikusokat Schuberttel együtt is csak öt, a romantikára még ennyi sem jutott. A XX. századot Karl Jenkins és két Piazzola. Erről jut eszembe: az úgymond könnyű műfajt három-négy szám. A legtöbb részlet énekes szóló, összesen tizenöt. A hangszeres szólisták ennél kevesebb számban, kilencben működtek közre, ebből öt volt kamaramű. Önálló zenekari részlet mindössze egy. A felvételek nagy többsége 2009-ben, illetve az azt megelőző évben készült, hét viszont muzeális korú. Kezdjük hát velük!

Nigel Kennedy 1989-ben még egész elfogadható Vivaldi-előadó volt. Az Évszakok „Ősz” tétele ugyan már magán hordta a később különcségeiről elhíresült hegedűs látványos, ámde stílusidegen megoldásait, de azok mértéke még nem emelkedett az elviselhetetlen szint fölé. Pavarotti egy olyan éteri finomságú és mégis sodró lendületű Ingemisco tételt énekel a Verdi-Requiemből (el ne feledjem: Riccardo Muti keze alatt) 1987-ből, amivel a mai kortársak kísérletezni sem mernének. Maria Callas soha el nem fogyó nimbuszát még ez az 1961-ből származó meglehetősen lapos és zeneietlen Orfeusz-búcsú (szegény Glucktól) sem fogja megrengetni. (Nyilván az egyik koncert „beskálázó száma” lehetett.) A még mindig aktív Domingo ifjúságából kimazsolázott remek 1974-es Radames-románc a tenorista és a műfaj legszebb pillanatait idézi föl. Rögzíthetjük azt is, hogy Sarah Brightman a számára átírt Intermezzót (Mascagni: Parasztbecsület) már 1997-ben sem tudta különösebb előadói értékkel felruházni. Roberto Alagna 1996-os Offenbach-részlete (A szép Helénából) jóval többet mutatott az énekesből, mint mai lemezei.

Kontratenorok reneszánszát éljük, a dupla CD-n öt nagyszerű felvételt is találhatunk, igaz, ebből kettő a fenomenális Philippe Jarousskyé. Nem marad el mögötte a virtuóz Max Emanuel Cencic csillogó Händel-interpretációja, s a műfaj egy másik oldalát mutatja meg David Daniels visszafogott, de mégis hitelesen tiszta Bach-produkciója. A Ian Bostridge által közvetített Schubert-dal (Ständchen) picit kilóg a sorból, de csak azért, mert a romantika előfutárának tartott komponista műveit e hangfajtól ritkábban halljuk.

A többiek közül engem leginkább Diana Damrau izgalmas Mozart-interpretációval győz meg (No, che non sei capace), Alison Balsom pedig egy virtuóz Haydn-trombitaverseny zárótételével. A negatív szenzáció az igen tisztelt Gidon Kremer és Martha Argerich, egy Kreisler-giccsel. Villazóntól nem is vártam mást, mint a Cavalli-ária stílustalan elkiabálását.

A zongoristák hozzák a szintet. Ingrid Fliter egy kecses Chopinnel, Piotr Anderszewski vagabund Beethoven-tétellel teszi le a voksot. Szintén a bonni mestertől hallhatjuk Jevgenyij Kiszinnel a 4. zongoraverseny lassú tételét, álomszerű finomsággal (Sir Colin Davist említsük csak meg). Leif Ove Andsnes az Egy kiállítás képeiből brillíroz egy tételt, Simon Trpčeski egy fantasztikus Debussy-számmal (Arabesque No.1) teszi fel a pontot a mondat végére. Úgy tűnik, a pianistáknál nem lesz gond az utánpótlással.

Az átiratokról egy szót sem szólnék, nem érdemlik meg.

A zenefolyamot két remekül eltalált Puccini-részlet keretezi: a sort Csocsoszan nagyáriája nyitja, s a szerelmi kettős zárja. Pillangókisasszonyként Angela Gheorghiut csodálhatjuk, aki végre saját hangján énekelhet, partnere a feljövő Jonas Kaufmann. Hogy tenoristák terén mit hoz a jövő, még nem egyértelmű.

Maradok várakozó állásponton.






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.