Költészet álruhában (Petőcz András és Sáry László közös alkotásai)
Közeledések és távolodások
Petőcz András és Sáry László közös alkotásai
Sáry László – szöveg, fütty, zongora, orgona, harmonika, ütőhangszerek
Petőcz András – szöveg, ütőhangszerek
Sáry Bánk – orgona, harmónium, zongora
Hungaroton
HCD 31392
Petőcz András és Sáry László közös alkotómunkája több mint 20 évvel ezelőtt, Párizsban kezdődött. Az 1990-ben kiadott lemez anyaga pusztán csak egy válogatás a szerzőpáros alkotásaiból.
Az elhangzó darabok zene és szöveg újszerű kapcsolatából születtek, ahol nem egyszerűen a két művészeti ág intellektuális kötődéséről, hanem egy közös létforma világra hozásáról van szó.
Bár a szövegek előbb készültek el mint akusztikus változatuk, mégsem kezelhetjük a verseket magasabb rendű produktumként.
A közös létezésmód nagyban hozzájárul a művek könnyebb befogadásához. A szövegre és a zenére egyaránt jellemző minimalista és repetitív jelleg egyszerre igyekszik a lélek és az elme útjain hozzáférkőzni a hallgató legbelsőbb rétegeihez. A szavak értelme nem csak az ismétlődések miatt kerül más dimenzióba. A ritmus és a megszólaló harmóniák is a szokványos értelmezés elvesztését, az eredeti jelentések elmosódását segítik elő. Az alkotók szabadulni akartak a tudatos gondolkozástól, s éber állapotban, a meditációhoz hasonló koncentráció segítségével igyekeztek eljutni az emberi elme tudat alatt rejtőző, mögöttes tartalmához.
A baj csak az, hogy a művek fent leírt létezésmódját sokkal inkább Petőcz András ismertetője alapján fogalmaztam meg, mint a lemez anyagának sugallatára. Sáry László és Petőcz András meditációja ugyanis egészen más területre kalauzolja a hallgatót, mint a gondolatmentes, befelé figyelő, ellazult test- és lélekállapot.
A meditáció és a művészet kapcsolata önmagában is ellentmondásokat rejt. Az alkotó és a befogadó koncentrációjának iránya nem befelé forduló, hanem egy külső produktumra irányul, így minden esetben kivezet az ÉN-ből. A koncentráció jellege is egészen más. A meditáció energiaszintje lineárisan mozog, míg a művészet megkívánja a hullámzást. Feszült pontok és ellazulások követik egymást, mindennek iránya, helye, értelme, szerepe van.
A lemez anyagának érdekessége leginkább abban rejlik, hogy a meditáció külsőségekben ugyan jelen van, de valójában megmaradunk a művészettől megszokott hatások bűvkörében.
Amit hallunk, az nem elcsitítja a lélek vad mozgásait, hanem felkorbácsolja azokat. Sötét, félelmetes részein járunk az emberiség pszichéjének, amely ezúttal nem kerül az egyén kis teherbíró képességének is megfelelő messzeségbe, hanem ott tobzódik, toporog a szemünk előtt, hogy a biztonságot, nyugalmat ígérő meditációs eszközök álruhájában még sokkolóbb legyen a hatása.
József Attila költészete iszonyú erővel bír. „Levegőt!” c. versét minden magyar ember jól ismeri. Bármi módon utalunk rá, az feloldhatatlan belső feszültségeket hoz felszínre a hallgatóból. Éppen ezért korántsem vagyok biztos abban, hogy a költő beleegyezett volna művének ilyenfajta újraszületésébe. A vers eredeti mechanizmusai lemerevednek, a mű szerkezetének természetes mozgása leáll, s ez a rendellenes halál megintcsak nem az elsimulás felé vezet, sokkal inkább a feloldatlan, görcsös félelmeket rögzíti.
Úgy tűnik, a szerzők értelmezése szemben áll a létrejött műalkotások tényleges alakjával. Nyugalomra készítik fel hallgatóságukat, s aztán alaposan mellbe vágják az ellazult egyént az élet feloldhatatlan feszültségeivel.
A lemezt elsősorban erős idegzetű művészetrajongóknak ajánlom, de ők is jobb, ha nem pesszimista napjaik egyikén ismerkednek meg a versekkel.
Petőcz András és Sáry László ezúttal a nehezebbik, sötét arcukat mutatják meg nekünk.
Hogy Sáry Lászlóban benne rejlik a lélek napos oldala is, azt nem sokkal ezelőtt írtuk meg e lap hasábjain. Manuel Zurria fuvolája, s a keverőpultján éjszakákon át megalkotott hangszínek Sáry zenéjéből a kedves, emberközeli részeket nagyították fel.
Petőcz András a másik oldalt hozta felszínre.
A döntés az Önöké: hallgassák, amelyik közelebb áll a lényükhöz!