Képből zene (Haswell & Hecker: Blackest Ever Black)

Haswell & Hecker
Blackest Ever Black (Electroacoustic UPIC Recordings)

Russel Haswell, Florian Hecker

Warner
2564 64321-2

1953-ban egy zeneszerzéssel is foglalkozó mérnökember, Iannis Xenakis nagyon különleges szerkezeten kezdett el dolgozni: a terve az volt, hogy az általa létrehozandó gép képes legyen a betáplált grafikai elemekhez zenei hangokat rendelni. Sok év kísérletezés után, 1977-ben el is készült a UPIC névre keresztelt rendszerrel, amely gyakorlatilag immár arra volt képes, hogy a vizuális információt zenévé alakítsa. Vagyis a komponálásnak egy különös módja jött létre: a művész grafikai felületeket hozott létre annak érdekében, hogy azok hangként szólaljanak meg.

A nyolcvanas évek szereplései után szünet következett, de 1991-ben újabb fordulat állt be a UPIC történetében: a technika fejlődésével lehetővé vált, hogy az analóg rendszert digitalizálják, majd személyi számítógépeken is könnyen elérhetővé és kezelhetővé vált. Ráadásul a rendszer felfejlődött, egyre bonyolultabb grafikai elemeket lett képes átalakítani.

Így aztán megnyílt az út az experimentális hajlamú zenerajongók előtt. Közéjük tartozott Russel Haswell és Florian Hecker, akik 2004-től kísérleteztek a UPIC digitális változatának 1.1-es verziójával. Próbálkozásaik eredménye az az öt tételes, két csatornán rögzített felvétel, amelynek a Blackest Ever Black címet adták.

Szándékaik szerint korlenyomatot szerettek volna készíteni, ezért első körben olyan képeket tápláltak a gépbe, amelyek szerintük jellemzően festik le a nyugati kultúra idiotizmusát és szörnyűségeit: erotikus képeket, francia desszerteket ábrázoló felvételeket (amelyeket ők egyszerűen „ételpornográfiának” tekintenek), földrajzi és mikroszkopikus képeket, a Madridban felrobbantott vonatot és egy nukleáris felhőt. A második körben pedig saját, konceptualista felfogású grafikáikat adagolták a UPIC-ba. Eztán már csak várni kellett a hatást.

Egy barátom egyszer világosan elmagyarázta, az elektroakusztikus és a digitális zene rajongói nem csupán azt élvezik, hogy milyen szép dallamok szólalnak meg egy adott instrumentumon, ők kifejezetten a kikevert hangokért, hangszínekért vannak oda. Ez, persze, még nem volna újdonság, hiszen a gitárok esetében is tudjuk, Knopfler játékában az a jó, hogy semmilyen effektet nem használ, míg Hendrixében az, hogy a végletekig torzítja a gitárhangot. Az analóg szintetizátorok, Moogok, Thereminek és más efféle szerkezetek kedvelői azonban szerelmesek magukba az elektronikus zajokba és zörejekbe. Ezért arathattak akkora sikert a hetvenes-nyolcvanas években a Kraftwerk azon felvételei is, amelyekben perceken keresztül csak egy oszcilloszkóp, egy ide-oda tekergetett rádió vagy egy Morse-távíró hanga szól.

Nos, Haswell és Hecker lemezét elsősorban nekik ajánlom. Ha a tradicionálisabb zenei műfajok emlőin nevelkedettek közül valaki mégis szeretné meghallgatni, javaslom, vagy a családot küldje el otthonról, vagy gondoskodjék arról, hogy a műélvezet ideje alatt kés, balta, húsklopfoló ne akadjon senki kezébe: könnyen Kék Fény lehet a vége. A Blackest Ever Black ugyanis nagyjából úgy szól, mint amikor a nyolcvanas években az ember azt a Polimer 60-ast, amire a Commodore 64-re írt Bombázd le Moszkvát! című játékot másolta, véletlenül a kétkazettással próbálná lejátszani. Jó, breakelni talán lehetne rá, de ennyi. Mindent egybevéve valószínűleg nem ez a lemez lesz az, amiről a legtöbbet kérnek majd a rádiós kívánságműsorokban.