Bejelentkezés Regisztráció

Egyéb

Benjamin Britten Repülő Cirkusza (Britten-művek az EMI lemezein)

2009-09-15 17:49:35 Balázs Miklós

Britten-művek az EMI lemezein BENJAMIN BRITTEN:

Les Illuminations
     (Jill Gomez - szoprán, Enymion Ensemble
     John Whitfield)
Serenade for Tenor, Horn and Strings
     (Neil Mackie - tenor, Barry Tuckwell - kürt,
     Scottish Chamber Orchestra / Steuart Bedford)
Nocturne
     (Robert Tear - tenor, English Chamber Orchestra
     Jeffrey Tate)
Simple Symphony
     (London Chamber Orchestra / Christopher Warren-Green)
Sinfonia da Requiem
Four Sea Interludes
The Young Person's Guide to the Orchestra
     (Royal Liverpool Philharmonic Orchestra / Libor Pešek)

EMI
50999 6 95579 2 7

Noha Benjamin Britten nem feltétlenül tartozik a hosszú életű (ahogy mondani szokás: a sokat látott) honfiak közé, életének hatvannégy esztendeje alatt, mely felölelte a mozgalmas XX. század második és harmadik negyedét, annyi minden történt hazájában, az Egyesült Királyságban, ami korábban csak évszázadok során esett.

Merthogy Nagy-Britannia arannyal szegett, dicső történelmének ezen pár évtizede olyan gyökeres társadalmi változásokat hozott, melyeket korábban elképzelni sem tudtak a Lordok Házának parókás gentlemanjei. S Britten életműve, bár legtöbbször csak "szőrmentén", közvetve reflektál a történelmi kontextus rezdüléseire, mégis alkalmat kínál arra, hogy alkotója, egy hallatlan érzékenységgel megáldott művész-egyéniség szűrőjén át figyelhessük a végbement mozgásokat. Britten születésekor, 1913-ban éppen kiterjedésének csúcsán állt a Birodalom: hat földrészen tombolt a brit imperialista agresszió; s mikor 1976-ban a szerző meghalt, négy éve érvényben volt az ún. Local Government Act, s már túl volt első hangos sikerein a Monty Python Repülő Cirkusza.
Hogy hogyan jutott el Anglia a búr háború esztelen vérengzésétől a Macska-összezavaró Kft.-ig, Britten munkáiból nem derül ki okvetlenül, ám, hogy milyen utat járt be egy militarista szigoron, gyarmatbirodalmi ideológián és gazdasági szerkezeten szocializálódott, sok tekintetben a külvilágtól izolált nép az Európai Közösség aktív tagságáig, arra akár még válaszokat is kereshetünk az angol zenekultúra XX. századi alakulásában.

Brittenhez mérhető modernista zeneművész aligha élt a századközép Angliájában. Nem abban az értelemben volt ő modernista, hogy hangosan kikelt volna a hagyománnyal szemben, éppen ellenkezőleg: Britten újszerűsége abban áll, hogy művészi szemléletének gyökerei a régmúlt kulturális javaiban húzódnak, s annak felszínre hozásában, aktualizálásában, a jelen időre adaptált átesztétizálásában vállalnak szerepet. Britten, minthogy nyilvánvalóan nem lehetett sem folytatója, sem részese az Elgar utáni "birodalmi szimfonizmus" szalon-soviniszta eszmeiségének, vagy a Light Music operettkultúrába forduló felszínességének, egy önálló paradigmát teremtett.

Benjamin Britten világában a régi nem elmúlt, hanem folytonos és jelen idejű, a letűnt századok értékei nem megőrzendő múzeumi tárgyak, hanem organikus, velünk mozgó, velünk változó részei az eleven mindennapoknak. Számára a társadalom nem alattvalók szervilis raja, hanem együtt élő és boldogulni igyekvő önálló polgárok közössége, a társas kapcsolat nem állami és egyházi papírossal pecsételt formális viszony, hanem a kölcsönös elfogadás és megértés mintája.
Számára Anglia nem a "remény és dicsőség földje", hanem egy új társadalmi megegyezésben rejlő lehetőségeké: a szolidaritásé és a részvété, a megélésé és a megértésé. Britten egész életműve, sőt alkotói személyisége homlokegyenest szemben áll a technokratizált társadalomszemlélet lélektelen rendszerével, az intézményi rangra emelt intolerancia süket füleivel, a szigetországban még akkortájt is dívó nyárspolgári arroganciával és szenvtelen filiszter-szemlélettel. Britten Angliája nem uralkodik többé a világon, hanem megkísérli megérteni azt és együtt élni vele. Britten Angliája kritikusan viszonyul saját magához és nem rest kimondani a hibáit, tanulni belőle, és ha kell, nevetni rajta. Britten Angliája modern, nyitott és színes Anglia, amely a Beatlest és a Gyalog galoppot termette. Egy erős ország és nemes kultúra, melynek tartását, tekintélyét nem távoli népek kíméletlen leigázása adja, hanem a múlt bűneivel való szembenézés és változni akarás biztosítja.
Britten minden munkája egyfajta mélyen humanista szemléletet tükröz; aki csak egyszer is figyelhette őt rádióban vagy tévében beszélni, vagy hallotta a Háborús Requiemet, az Op.48-as Lachrimae-t vagy épp az Albert Herring kamaraoperát, pontosan tudja, ez mit jelent.

Az EMI most megjelent dupla lemeze egyfajta keresztmetszetet kíván adni Britten életművéből. (Talán nem érdemtelen megjegyezni, hogy a kiadó ezzel a kiadvánnyal egyidőben egy 37 CD-s Britten-gyűjteményt is megjelentetett.) Ismerve az oeuvre igencsak szerteágazó, már-már azt mondanám, önfeledten kanyargó műfaji és tematikai sokszínűségét, ez akár reménytelen, hovatovább megmosolyogtató vállalkozás is lehetne. De nem az. A két lemezt végighallgatva messze nem teljes, de állítható: hiteles képet alkothatunk a komponistáról. Ízelítőt kapunk abból a páratlan irodalmi és zenei műveltségből, melyből a britteni tárgy- és szövegválasztás fakad - Brittenéhez fogható régi-irodalmi (és -zenei) műveltsége a kortársai közül csak Kodály Zoltánnak volt -, a Les Illuminations dalciklusa Rimbaud költeményei nyomán született, a Serenade és a Nocturne öt évszázad angol lírájából merít.

Jill Gomez szopránja és Neil Mackie tenorhangja jó kísérletként mutatják magukat a Les Illuminations és a Serenade produkcióiban, azonban Robert Tearé az igazi tökély az első lemezen. A Tear szólójával és Jeffrey Tate vezényletével lemezre vett Nocturne az évszázad legjobb Britten-felvételei között van, vagyis bátran odaállítható Peter Pears vagy Ian Bostridge borzongató Nocturne-előadásai mellé. Igaz, előbbi művek olvasatainál a kissé "lazán" teljesítő vonósok (Endymion Ensemble) és a hamiskás kürtjátékkal magát megkedveltetni nem tudó Barry Tuckwell sem emelik a produkciók színvonalát.

A második lemezre már nem vokális, hanem tisztán instrumentális kompozíciók kerültek. A CD-n helyet kapott vonószenekari Simple Symphony-val, a Sinfonia da Requiemmel, a Négy tengeri közjátékkal, valamint a Young Person's Guide-dal gyakorlatilag lefedhető Britten zenekarra írott műveinek legjelentősebb része. A Libor Pešek vezette Liverpooli Királyi Filharmonikusok mindenben megfelelnek az elvárásoknak, tőről metszett brit zenekar: jó képességű zenészekkel, kidolgozott együttjátékkal, de minden különösebb "kunszt" nélkül. Ám ezek a művek nem is kívánnak mindenáron konzseniális előadást. Így is önmagukért beszélnek. Meg szerzőjükért, hazájukért és mindenekelőtt hallgatójukért, az emberért.






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.