Bejelentkezés Regisztráció

Kommentár

Egy meg nem írt levél helyett - Edita Gruberova 75. születésnapjára

2021-12-23 06:00:00 - ppp -

Edita civilben Nyáron akartam írni neki. Úgy alakult, hogy a nyaralás alatt a szokásos napi dózis mellé „bevettem” egy egyszeri nagyobb adagot a Gruberova nevű kábítószerből, mely évtizedek óta mindig gyógyszer volt minden búra és bánatra, és mint annyiszor már az elmúlt negyven évben, ismét rácsodálkoztam hangjának, művészetének egyszeri, egyedüli, meg nem ismételhető voltára.

De nem erről akartam írni a levélben, amely amúgy nem az első lett volna. Elég sok levelet írtam neki az elmúlt húsz évben, mondhatni, viszonylagos rendszerességgel, amelyekben megfogalmaztam egy-egy új alakításának rám gyakorolt hatását, vagy egy régi, jól ismertnek újrafelfedezését. A levelekhez mindig szerepeinek egy részletét választottam mottóul, amely röviden és tömören fogalmazta meg iránta érzett csodálatomat. Ehhez a nyáron elhatározott, és születésnapjára tervezett levélhez Richard Strauss: Zueignung című dalának refrénjét választottam: Hab dank!

Köszönet. Azt szerettem volna megfogalmazni, mindenért, amit négy évtized alatt tőle kaptam. Nem csak a csodálatos, senkihez és semmihez nem fogható zenei élményeket, amelyekről a levélben nem állt szándékomban részletesen írni, és nem áll szándékomban most sem. Úgy érzem, a róla szóló írásaimban már elmondtam mindent, amit akartam és tudtam. A művészetén túli dolgokat akartam újból megköszönni: a sok apró kedvességet és gesztust, a mosolyát, egész lényét, amellyel beragyogta tulajdonképpen összes rajongójának mindennapjait — köztük az enyéimet is. Mert Edita észrevétlenül rátette mindenre a pecsétjét; a jelet, amelytől az ember emlékezetében egy bécsi étteremtől a müncheni pályaudvarig mindenről ő jut az eszébe, ha rágondol.

Edita utolsó interjúján Rengeteg emlék… nem állítom, hogy nem volt köztük számomra keserű is. Kétszer nagyon megbántott, amelyet most már, utólag inkább egy rossz pillanatának tudok csak be, de emlékszem, akkor nagyon fájtak. Egyikről érezte ő is, hogy csúnya dolgot tett, és már két napra rá kedves levélben kért elnézést érte. A másik hosszabb történet volt, de azt egy olyan tüneményes gesztussal feledtette el, hogy úgy vettem, mintha meg sem történt volna. Ezekről sem szeretnék most beszélni, egyrészt mert lényegtelenek, másrészt mert a hozzá fűződő személyes emlékeim közé tartoznak, és ezekről az emlékekről, például arról a három gesztusáról, amelyeket örökre szívembe zártam, amelyeket soha el nem felejtek neki, nem akarok beszélni senkinek. Kincsként akarom megőrizni őket, önzőn egyedül csak saját magamnak.

Hogy Edita vissza fog vonulni, hosszú évek óta tudtuk már. De azt hittük, hogy bár a színpadtól búcsút vesz, a koncertpódiumon, ha csak egy-egy dalest erejéig is, látni és hallani fogjuk még. De mint annyi mást, ezt a reményt is lerombolta az átkozott vírus. Előbb még tervezett fellépéseit mondta le, majd a szintén várva várt mesterkurzusokat is, bejelentve a teljes visszavonulást. Hogy a tanítást nem folytatta, különösen fájó, hiszen mennyi tudást, mennyi titkot adhatott volna át énekesek fiatal generációjának!

Tudomásul kellett tehát venni mindenkinek, hogy a pálya véget ért. De hangját naponta hallgatva mindig megjelent előttem egy nagy ház képe, zürichi házáé, amelyet sose láttam személyesen, mégis olyan, mintha nagyon jól ismerném: szóbeszéd tárgya volt, ő maga is elmondta portréfilmjében, hogy mennyire szereti otthonát, kertjét, amelynek művelése legkedvesebb időtöltése volt. Mikor egyszer hosszú ideig küzdött egy megfázással, majd később lábtörést szenvedett, akkor is arra gondoltam, persze szomorúan, hogy van egy nagy ház ott, a Zürichi tónál, amelyben ő lakik, mint egy palotájába zárt fogoly királynő.

Edita utolsó kitüntetése Mikor a nyáron a levélírást elhatároztam, ismét megjelent előttem a nagy ház képe. Láttam magam előtt a visszavonult dívát is, de magam elé képzeltem a fellépések nyűgjétől megszabadult embert, akinek nincs más dolga, csak hogy mindennapjait boldogan és nyugodtan élje. Ezekhez a mindennapokhoz szeretettem volna minden jót, jó egészséget, boldogságot kívánni. Hogy éljen abban a tudatban, hogy ránk hagyta gyönyörű hangját a felvételeken, hogy el tudjuk viselni hiányát. És elmondani neki, hogy bármennyire hiányzik is, mekkora öröm tudni, legalábbis nekem, hogy VAN. Hogy nem látom többet színpadon, valószínűleg talán személyesen se többet az életben, de mégis elég rágondolnom egy pillanatra, és olyan érzés, mintha azonnal kapcsolatba lépnék vele újra, akár csak egyetlen pillanatra, hogy szép napot kívánjak neki.

Az a nagy ház szomorú kép most. Ugyanúgy felrémlik előttem, de amit azelőtt napsütöttnek, virágokkal övezettnek képzeltem, most sötét, szomorú, magányos. A Királynőt egy októberi délutánon imádott kertjében érte utolsó perce. Amennyire jólesett olykor arra gondolni, hogy ott él, most annyira fáj, hogy nincs többé. Feldolgozhatatlan szinte, hogy a visszavonulás után ilyen hirtelen, ennyire rövid idő elteltével hagyott itt minket. Hiszen mostanában sorozatosan olvastunk kilencven év körüli életkorban távozott egykori operacsillagokról, akik visszavonulásuk után évtizedekig boldogan élhettek civil életet. Editának azonban mindössze két év adatott meg. Kegyetlen és igazságtalan ez a tény annál is inkább, mert a tragikus esemény előtt néhány héttel készült képek csodálatos formában, a mindenkori ragyogásában mutatták meg őt.

Bárhogy is van, ez a búcsú perce. Nem a hangtól, nem az énekesnőtől, mert művészetét ránk hagyta, örökül és örökre. Mint annyi rajongója, akik mindenkinél jobban megértették nagyságát, mert mindenkinél jobban rezonáltak rá, mert nem csak fülükkel, hanem szívükkel, lelkükkel, túlzás nélkül: egész valójukkal hallgatták, most az emlékeinktől, életünk kisebb-nagyobb részétől kellene, hogy búcsút vegyünk. Mások nevében természetesen nem nyilatkozhatom, de én nem búcsúzom. Mindig úgy éreztem, hogy Gruberova nem egy énekesnő számomra a sok közül, hanem hozzám és szívemhez nagyon közel álló ember. Barát, lelki barát. Akit nem tudok, de nem is akarok elengedni. Egész életem fényképekben van elmentve agyamban, és a Gruberova-album a legnagyobb, legszebb kollekciók egyike. Lapozgatom most, hallgatom hangját… itt vannak mosolyának, személyiségének emlékei is. Nem búcsúzom: velem vagy, Edita, örökre. Boldog születésnapot!






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.