Poppea itt… – A Poppea megkoronázása a Katonában

2020. szeptember 18.
Katona József Színház

Poppea - Pálmai Anna
Nero - Rajkai Zoltán
Otho - Bányai Kelemen Barna
Octavia - Jordán Adél
Seneca - Cseh Antal
Lucanus/Ámor - Tasnádi Bence
Arnalta - Csoma Judit
Drusilla - Rujder Vivien
Nutrice - Kiss Eszter
Lictor - Samudovszky Adrián e.h.
Zenészek - Dinyés Dániel, Beleznai Anna, Rózsa Richárd

Van valami egészen megható abban, amilyen szívósan újra meg újra felbukkan a Katona József Színház műsorán az opera műfaja. Korábban már tudósíthattam Mozart Cosi-jának egészen újszerű feldolgozásáról, s Puccini Köpenyének politikai aktualitásoktól sem mentes változata, A bajnok pedig nem csak a színházi közvéleményt kavarta fel alaposan. Az idén tavasszal, szinte közvetlenül a járványt megelőzően Claudio Monteverdi örökzöld, sőt, egyre örökzöldebb és egyre aktuálisabb dalműve került színre, a Poppea megkoronázása.

A Poppea megkoronázása nemcsak azért van kitüntetett helyzetben az opera műfaján belül, mert az első olyan dalmű, ami valóban megtörtént eseményt dolgoz fel. Nemcsak azért, mert a zenei alkotás terén a korai operák között páratlan emberábrázolásra jutott a szerző, olyannyira, hogy az Őt követő nemzedékből mindannyian erre építve alakították ki saját formanyelvüket.

Ezen túlmenően a Poppea legnagyobb érdeme, hogy az emberiség történelme során gyakorlatilag bármikor és bárhol lejátszható, annyira alapvető emberi helyzeteket és problémákat feszeget. Hőseink hús-vér emberek, szeretnek-gyűlölnek-akcióznak vég nélkül. Az emberi játszmák ritka széles tárházát nyújtja felénk ez a közel négy évszázados remekmű.

Színpadilag tehát elképesztő alapanyag a Poppea, viszont ha bárki ma színpadra akarja állítani, egyből beleütközik a zenei hitelesség végtelen és megoldatlan problémahalmazába. A dolog ott kezdődik, hogy még a zenetörténészek szerint sem tudható biztosan, hogyan adták elő és főleg: pontosan mi szólt azon a bizonyos ősbemutatón Velencében, 1642-ben. Ez minden újkori előadás visszatérő problémája.

S mivel az utókor nagyon is értékén tudná kezelni ezt a rendkívüli alkotást, zenetudósok és komponisták hada fut neki újra és újra a rekonstrukciónak. Mondanom sem kell, hogy bár a verziók száma exponenciálisan nő, semmivel nem vagyunk közelebb az eredetihez, mint, amikor először adták elő újra a Poppeát. A zenetudósok között még abban sincs teljes egyetértés, hogy milyen hangszerek közreműködhettek az ősbemutatón. (Ezen az sem segített sokat, sőt inkább csak kuszálta a szálakat, amikor némi kézirat-töredék a XX. század derekán előkerült.)

De ami az egyik oldalról lehetetlen helyzet, másfelől ugyanaz a darab vitathatatlan reneszánszának is egyik kulcsa: mindenki fel akarja kutatni a titkát, az ősverziót. (Jellemző az is, hogy a színházi működésben oly különlegesen hézagos évben, mint a 2020-as, szinte párhuzamosan készült három különböző verzió csak Budapesten.)

Mi több, ez a furcsa helyzet még szabad kezet is ad a kortárs alkotók és előadók kezébe, szinte mindent szabad, hiszen semmi sem köti meg a vállalkozó szellemű művész kezét. Még azt sem állíthatjuk biztonsággal, hogy ez vagy az a megoldás sérti a komponista szándékait (aki gyanítom, odafönt csibészesen röhög a markába).

Ezt a remekművek esetében oly ritka lehetőséget lovagolta meg a Dinyés Dániel – Závada Péter – Szabó-Székely Ármin trió is, amikor nekifutott, hogy a Katona József Színház színpadára és társulatára adaptálja Monteverdi remekét. Bizonyára Székely Kriszta rendező is hozzátette a magáét a munkában, ha mással nem, sejthetően a megszokottól eltérő finálé ötletével.

A darab ugyanis szakít a hagyomány azon ma cukormázasnak ható részével, hogy az elképesztő áskálódások és hatalmi harcok végeztével mindenki boldog a megváltoztatott helyzettel és együtt hallgatják az akaratukkal mindenen átgázoló szerelmesek (Nero és Poppea) tényleg gyönyörű, egymásba olvadó turbékolását. Nem, Székely Krisztáék ezt a megoldást – szerintem érthetően – darabtól idegennek érezvén, elvetették. A szerelmes duett előtt-alatt hőseink megszabadulnak a szemtanúktól (körülbelül úgy, mint a legenda szerint Attila folyósírjánál) és az említett kettős darabzáró éneke már csak egy rakás hulla fölött fejeződik be.

A feladat azon (nehezebbnek gondolt) része, ami a prózára szakosodott társulat művészeinek operai hangadását illeti, meglepően működött. Alig egy-két művésznél éreztem, hogy a koncentrált éneklés elvett az alakítás összetettségéből. Ráadásul némelyik előadó meghökkentően gazdag hanganyaggal lépett közönség elé, a néző csak kapkodta a fejét, hogy miért nem hall ilyen hangot a II. János Pál pápa téren? Nem éreztem hiányát annak sem, hogy a recitatívók egy része átalakult prózává.

Az eredmény elsöprő, mert az eredetileg (legalábbis a mai időmértékkel) csörgedezőnek tűnő cselekmény pörgősen hasít, a publikum a szünet nélküli bő másfél órát izgalmas koncentrációval tudja kitölteni. A darab gyakorlatilag az első perctől kezdve magával ragadja, s nem ereszti.

A címszerepben Pálmai Anna a Cosiban nyújtott alakítását (ott Despina volt) messze felülmúlta. Nagyszabású és finom megoldásokban gazdag kurtizánalakítása számomra – rendszeres Katona-látogatóként is – vaskos meglepetés. Hasonlóan székbeszögezett Nero szerepében Rajkai Zoltán, aki egyenesen lubickolt a híres-hírhedt költő-diktátor figurájában. Mindkettejüknél szerep és színpadi egyéniség nagy találkozásának lehettünk tanúi, ami a szereposztókat dicséri elsősorban.

Otho szerepében csak ősszel mutatkozott be Bányai Kelemen Barna, s első hallásra lenyűgözött operai volumenével. A szerep ugyan egysíkúbb, de megvalósulás során az általa alakított figura hangi súlya hosszú időre egyenrangúvá tette a harcot, ami – tán az alkotók eredeti szándéka ellenére is – új megközelítését jelentette a konfliktusnak. Jordán Adél Octavia szerepében pontosan hozta, amire nála számítani lehetett. Ugyan a feladat számára is kevésbé összetett, de a lehetőségei határáig így is eljutott.

A Katona József Színház művészei közül már korábban az utóbbi évek nagy felfedezéseként tekintettem Tasnádi Bencére, aki minden alakításában úgy tudott a csapatjáték részesen lenni, hogy az általa hozott figurát teljes mértékben a sajátjává tudta tenni. Előzetesen azt gondoltam, hogy ez itt nem fog menni, de tévedtem. Tasnádi Ámor és Lucanus kettős szerepében éppoly laza könnyedséggel hozta saját természetesen szemtelen alakját, mint korábban bármiben.

Ilyen előzmények után meglepő, hogy egyedüli hangi csalódást a darab egyetlen operista részvevője, Cseh Antal okozott. Már korábban is sokszor nehezményeztem, hogy a kiemelkedően tehetséges énekes a szükségesnél jóval szélesebb szerepkörben működik, a mélybasszustól a hősbaritonig. A hangi határok közti folyamatos ingajárat most úgy tűnik, megbosszulta magát: Seneca szólama helyenként megvalósíthatatlanul mélynek tűnt. A további szereplők közül remek csapatjátékkal, kifejező énekléssel szolgálta az előadást Rujder Vivien (Druisilla), Csoma Judit (Arnalta) és Kiss Eszter (Nutrice).

A Katona színpadára méretezett miniatűr zenekar (zongora-cselló-fagott) tökéletesen kitöltötte a szükséges teret, Dinyés Dániel, Rózsa Richárd és Beleznai Anna triója Dinyés magabiztos és stílushű zenei vezetésével nemcsak kísért, hanem a produkció alkotó része tudott lenni. A megszokottól eltérő felállású operát a végig feszülten figyelő publikum a Katona legizgalmasabb előadásaira jellemző ovációval köszönte meg.

fotó:© Horváth Judit