Bejelentkezés Regisztráció

Operabemutatók

Az utolsó asszony – Mozart Don Giovannijáról Erwin Schrott és Kolonits Klára kapcsán sok-sok kanyargós gondolattársítással

2015-12-08 15:29:13 - zéta -

Mozart: Don Giovanni; Schrott - Kolonits 2015. december 4.
Erkel Színház

Mozart: Don Giovanni

Don Giovanni - Erwin Schrott
Donna Anna - Kolonits Klára
Don Ottavio - Horváth István
Kormányzó - Gábor Géza
Donna Elvira - Fodor Beatrix
Leporello - Sebestyén Miklós
Masetto - Sándor Csaba
Zerlina - Szemere Zita

a Magyar Állami Operaház Ének- és Zenekara
vez. Kesselyák Gergely


Mindig erősen foglalkoztatott, hogy Wolfgang Amadeus Mozart és Lorenzo da Ponte néhai Don Juan Tenorio végtelenül szövevényes és szerteágazó történetéből miért pont ezt fejezetet tartotta megörökítésre leginkább érdemesnek. Mert ugye ott van az sokszáz, sőt többezer lány és asszony, szám szerint 2065 (ha hinni merünk Leporello vélhetően precíz följegyzéseinek: „Madamina, il catalogo è questo”), akiknek skalpja a mérsékelten hűséges szolgáló elmondása szerint sikeresen (persze, mi tekinthető ebben a műfajban sikernek?) mind a lovag feneketlen tarsolyában landolt. Hősünk életvitele alapján a korábbi nők (a régi asszonyok, milyen ismerős, ugye?) között is lehetett néhány szaftos történet, tanulságos sztori, megrázó, avagy szellemes eset, de valamiért őket mégis ez a rész ejtette meg.

Kezdetektől fogva azt gyanítottam, hogy szerzőinket pontosan a történetben finoman körülírt kudarc ténye izgatta leginkább. Hogy Don Giovanninak ezúttal dolga végezetlenül kellett ezeket az utolsó napokat, órákat(?) töltenie. Lehet, hogy Elvira szolgálólányánál (akihez azt a zeneileg páratlanul bátor és egyediségében is különleges szerenádot – „Deh, vieni alla finestra” – intézi) mégis sikerrel járt, de mintha ez a szál elvarratlan lenne.

Mindenesetre a darabban, az operák operájában három hölgyön áll, avagy bukik el (bukik) főhősünk, több női szereplő nincs is a dalműben. Nézzük sorjában! Donna Elvira nem izgatja, a skalp már jó ideje ott hever, a dáma neve vélhetően benne van az oly akkurátusan vezetett lajstromban, így újabb meghódítását puszta időpocsékolásnak tekinti, s felelőtlenül nem számol a többszörösen visszautasított és durván megcsúfolt nő jogos reakcióival (első hiba). Zerlina (aki nem Donna) meghódítása szimpla amatőr logisztikai problémán bukik meg, címszereplőnk nem szűri kellően meg, kit enged be az akció bonyolítására megcélzott partyra, s a – számára igen, de a történetet kívülről szemlélve mégsem annyira – váratlan jövevények meg is hiúsítják a mégoly fondorlatosan kiagyalt tervet (második hiba).

De a legizgalmasabb tétel még hátra van: Donna Anna. Nemes grand illusztris sarja, aki az éjszakai támadóban megérzi az utolsó (végső? egyetlen?) lehetőséget egy más minőség megragadására, megszerzésére. Alkotóink kellően félhomályban is hagyták ezt a kényes szituációt, rábízva a satnya utókorra, tud-e, akar-e, képes-e ezzel a szokatlan köddel kezdeni valamit. Észreveszi-e egyáltalán?

A cselekmény ezen pillanatáig (ekkor kezdődik a darab, s nyilván nem véletlen, hogy pont ezzel) egyértelműnek látszik, hogy a nemes hölgy élete akadálytalanul csordogálna a köreiben oly megszokott kerékvágásban. Van egy kiszemelt, végtelenül nemes (és tegyük hozzá: végtelenül unalmas) vőlegénye, aki mellett – a kilátások szerint – pontosan úgy leélheti életét, mint vélhetően édesanyja, s egyéb női felmenői: végtelenül érzelemmentesen. Mert a decens úriember, Don Ottavio mindent oly készségesen és oly előírásszerűen teljesít, hogy hősnőnk századmilliméter pontosan lemodellezheti előre az életét a továbbiakban rátelepedő kiszámítottság és méla semmittevés kettős vágányán. Nincs kiút, hacsak nem szökik meg, ami köreiben elképzelhetetlennek tűnik és valljuk meg: Donna Anna sem tartja kivitelezhetőnek, ez a változat nem is szerepel a kelléktárában. Nincs miért, helyesebben, nincs kiért megszökni. Sőt, tulajdonképpen talán rá sem ébred ezen pillanatig (hangsúlyozom: még mindig a nyitány utolsó ütemeinek utolsó taktusait írjuk körül), hogy lenne bármilyen más mozgástere az elődök által (évszázadok alatt) gondosan kitaposott útvonalon kívül (nem ösvény, többsávos sztráda, kőkeményen lebetonozva).

Mozart: Don Giovanni; Schrott - Kolonits Szóval, ebbe a megváltoztathatatlan(nak tűnő) állapotba robban bele egy álarcos fickó a maga atombomba intenzitású lendületével. Don Giovanni (legalább mi tudjuk, ki ő) egy pillanat alatt szertefoszlatja hősnőnk eleddig gondosan dédelgetett jövőképét, egyben akaratlanul (ez nagyon fontos!) egy teljesen más dimenziót csillant föl számára. Mert nem látta át (időben), hogy milyen folyamatokat indított el a lányban. Na, ez a harmadik hiba és valószínűleg ez okozza vesztét! Mert Donna Anna a századmásodperc töredéke alatt rájön arra, hogy mindent, amit addig fixnek és boldogítónak látott, hitt és élt meg, nyugodtan pakolhatja az enyészet naftalinos trezorjába.

Vajon mit kap mindezért cserébe? – kérdezhetnénk, mintha mindaz, ami a spanyol grand nemrég még oly büszke leánygyermekével történt, bárminemű cserekereskedelem révén megfogalmazható lenne. Semmit és mindent, nézőponttól függően. Semmit, mert mindazt, amiért addig élt, amit addig hitt, ami addig számított, a fent említett időintervallum alatt gyakorlatilag teljesen lenullázódott, a célok, érdekek és értékek egykor oly biztosnak hitt rendszerében hatalmas légüres tér keletkezett.

De – úgy tűnik – Donna Anna mindezt teljesen másképp élte meg. Mert rájött, hogy a nevezett vákuum odaát volt, és mindazok (az értékek és viszonyok) elveszítésével (ő úgy érzi most: meghaladásával) élete egy teljesen más kerékvágásba helyeződött.

És még mindig alig néhány ütemmel járunk csak a nyitány után, mert pont ezeket a röpke másodperceket szerettem volna végigjárni és kielemezni, ami időcske alatt a tisztes ifjú úri hölgy lelkiismeretes neveltetésén alapuló gondolkodása (ezt hívják talán tradíciónak?) gyökeres fordulatot vetett, s egyszersmind új jövőképet, távlatot, perspektívát tekintett sajátjának. Mert mi is történt a múltat oly biztosnak jelentő nyitány vége és a jövőt oly bizonytalannak tekinthető első néhány ütem alatt?

Megjelent a férfi. A Férfi. A FÉRFI!

A mi Donna Annánkon egy villámcsapás gyorsaságával száguldott keresztül az új, sorsfordító érzés (ÉRZÉS!) és az iménti üldözöttből egy szempillantás alatt üldöző lett. Igen, egyedül ez lehet a magyarázat a váratlan fordulatra és annak megváltoztathatatlanságára. Elég csak Anna első mondataira egy pillantást vetni: „Non sperar, se non m'uccidi, Ch'io ti lasci fuggir mai!” – „Ha csak meg nem ölsz, ne reméld, hogy valaha is futni hagylak!” (Uhrmann György nyersfordítása)

Beszédes mondatok, de ha nagyon egyértelművé tesszük a Kormányzó leányának gondolatait, mélyen beleütközünk az alkotók korának erkölcseibe. Wolfgang Amadeus és Lorenzo cimboráink mindezzel tisztában lehettek, hiszen ekkorra már mindketten praktikus színházcsinálóknak számítottak, akik pontosan tudták, hogy ez így, direktben kimondva egyenlő a betiltással, az éber cenzor által elrendelt azonnali és hosszú távú szilenciummal, s még jó, ha ennyivel megússzák. A praktikus színházcsinálók közismerten örök jellemzője, hogy nem szívesen dolgoznak holmi íróasztalfióknak, mert az rosszul fizet, és ezért inkább sikerrel vezetik meg, ejtik át a rövideszű hivatalnokokat, s főnökeiket. Nem volt jellemző az alkotó urakra, hogy balgán az amúgy is szűkös pénztárcájuk ellen dolgozzanak, tehát némi cselhez folyamodva a bevezető sorokban említett ködösítés ősi és hiteles módszeréhez folyamodtak, rábízva a cselekmény valós megértését a remélhetően furmányos utókorra, bízva abban, hogy a majdan megszülető értelmezések segítenek a helyes (valós?) gondolatmenet felmutatásában. (Még mielőtt gyakorló rendezők is magukévá tennék ezt az érvrendszert, sietek kijelenteni, hogy azt gyanítom, hogy a rendezői színház műfajának ilyetén eljövetelére még ők sem számítottak, de ez most nem is lényeges.)

Jutott mindez eszembe az Erkel Színház minapi (december 4-i) előadása kapcsán. Na, nem a rendezői színház. Gianfranco de Bosio és bűntársai archaikus színháznak csúfolt förmedvényének mindehhez semmi, de semmi köze nincs, a kedvükért nem pazarolnám most a karaktereket. Ha az Operaház igazán az operák operájának (s a publikumnak) a kedvébe szeretne járni, sürgősen bevonná a (már a premieren) lejárt szavatosságú árut a kirakatból. (Szép és ékes példa arra, hogy az értelmezés elavultsága és az idő múlása nem feltétlenül egymással egyenes arányban összefüggő mutatók.)

A korábbiakban felvázolt gondolatsor nem hosszasan kiérlelt rendezői ’koncepció’, sem gondos műhelymunka eredményeképpen jött létre. S még azt sem mondhatjuk, hogy kiszámítható volt, csak jött ez az előadás és átszáguldott rajtunk/velünk, mint Don Giovanni Anna életén.

Mozart: Don Giovanni; Schrott - Kolonits Az Operaház szép gondosan megtervezett előadással kecsegtetett bennünket, az Erkel Színház előtti patinás hirdetőoszlop még az előadás után is büszkén tudósított két vendégjátékos: a világhírű olasz basszbariton, s a Komische Oper illusztris dirigense vendégfelléptéről. De hát ilyen a plakátok sorsa, előbb-utóbb elavulnak, de ez esetünkben körülbelül már akkor megtörtént, amikor kihelyezték. A címszerepbe Uruguayból érkezett erősítés, hasonlóan nagynevű és hasonlóan legalább annyira jóképű basszbariton képében, erről a színház gondosan tudósította is a mélyen tiszteltet. A dirigensváltást kicsit elsunnyogták, mert végül is a hazai DG- specialistának számító Kollégát ugratták be, aki már a premieren is hasonló módon közreműködött ebben az eléggé elátkozott produkcióban. (Az eredeti tervben még szerepelt egy másik Donna Elvira, de Ő már hónapokkal ezelőtt kievickélt a produkcióból, talán nem is annyira baj.) De térjünk végre rá a lényegre!

Erwin Schrott jött és fölrobbantotta a színpadot. Maga Don Giovanni szállt le az Erkel Színház kies színpadára, de Bosio szégyenletes csúfságát a maga arculatára átalakítani. És megtörtént a csoda, mert személyiségének és a magával ragadott partnerek személyiségének erejével egyszerűen elhitette (elhitették) a satnya rendezői sutaságokról (az ötlet szót sem pazarolnám), hogy minden működik, ha valódi Don Giovanni/Donna Anna/Don Ottavio/Leporello stb. műveli azt. Schrott bámulatosan összetett figurát hozott magával Budapestre, minden porcikájából sütött a szenvedélyes nőimádat és a mindent elöntő hódítani vágyás különös és egyedi keveréke. Egy John Malkovich gátlástalanságával és ellenállhatatlanságával (emlékszünk ugye a Veszedelmes viszonyok filmadaptációjára?) vetette rá magát a körülötte lévő színi világra, különös tekintettel a nőkre. Sőt még a tágabb környezet sem maradt ki, a második felvonás eleji, jeles ars poeticája során gondosan számba vette a példásan telt házzal üzemelő Erkel Színház nézőterének női szekcióját. (A heves reakcióból ítélve: némi bugyi-nedvesedést is sikerült kiváltania. Mindezt olyannyira rámenősen, hogy jelen sorok írója hajlamos lenne mindezt stílustalan ripacsériának minősíteni, de az énekes szokatlanul intenzív színpadi jelenléte erre mentségül szolgált.)

Schrott elképesztő hangi fölénnyel abszolválta a feladatot, két szólószámát (Bordal, Szerenád) zavarba ejtő lendülettel és érzékiséggel, bár a megszokottnál lassabb tempóban tolmácsolta, minden recitativo, minden jelenet körülötte forgott. A partnereihez képest átlagosan másfeles szorzóval szólt a hangja – különösebb erőlködés nélkül. A szerep hangi játékának minden lehetőségét kihasználta, szélsőséges effektusoktól sem visszariadva.

Egyedül Kolonits Klára tudott egyenrangú partnere lenni az uruguayi basszbaritonnak azzal, hogy nemcsak félelmetesen üzembiztosan tolmácsolta a másoknak komoly hangi terhet jelentő szólamot, hanem vadul és szenvedélyesen belement Schrott játékába, s a bevezetőben oly hosszan leírt önálló és egyértelmű értelmezést adott a Szerzők által – gyaníthatóan – szándékoltan elnagyolt szituációnak és figurának. Ez a Donna Anna halált megvető bátorsággal fogadja Don Giovanni szédítő közeledését, mert rájön, hogy az ily módon kapott nüánsznyi boldogság nemcsak ellensúlyozza, hanem bőven meg is haladja a Don Ottavio által nyújtandó leendő évtizedeket. Az alakítás szerves része, hogy ez az Anna bizony mélyen meggyászolja Don Giovanni elvesztését, a zárójelenetben el is hangzik talányos mondata, amivel Ottavio ölelő karjaiból bújik ki: „Engedj kedvesem, még egy évig szabad utat szívem bánatának!” Schrott és Kolonits külön játéka bizonyította, hogy Don Giovanni most, talán először akadt méltó ellenfelére, s hogy bukását pontosan az okozza, hogy úgy jutott el az utolsó asszonyig, hogy azt nem vagy csak későn ismerte fel.

Mozart: Don Giovanni; Schrott - Kolonits

Schrott jelenléte az előadás majd minden résztvevőjére kellően inspiratívan hatott, bár volt, akit inkább lebénított a lehetőség. Leporello jelmezében Sebestyén Miklóst hallhattuk, aki ugyanezen produkció korábbi előadásain Komtúrként és Masettóként is bemutatkozott már. Hangban kevésnek tűnt (különösen Schrott mellett), de figurában és hangszínben pontosan hozta a másodhegedűs szerepébe belenyugvó, erősen buffóként közreműködő alakot. Amikor Leporello a főnökét majmolja, nem tud annak árnyéka fölé nőni, de aki látta már, mondjuk Bretz Gábort ebben a szerepben, tudja, hogy lehetnek még megcélozható távlatok.

A Don Ottavio szerepében ezúttal bemutatkozó Horváth István árnyalatnyi csalódást okozott, de a hazai felhozatalból nem lenne tippem arra, hogy ki tudná stílusosabban és kifejezőbben megoldani a feladatot. Horváth-ot zeneisége szerencsére többször átsegíti a kétségkívül nehezebben ábrázolható jellem kifejezésének buktatóin.

Szemere Zita és Sándor Csaba klasszikusnak szánt Zerlina és Masetto alakításából kicsit hiányoltam az igazán karakteres megnyilvánulásokat, de lehet, hogy csak a nagyformátumú címszereplő vetett a pályakezdés éveiben járó fiatalokra túlontúl nagy árnyékot. Gábor Géza Komtúrja kellően grandiózus volt.

Kicsit érthetetlenül állok Fodor Beatrix igen vegyes képet mutató Donna Elvirája előtt. Hangi adottságai alapján lubickolni kellett volna a szerepben, ehhez képest amit láttunk, riadt verdesés volt. Valószínűleg rossz napot fogott, melyet a második felvonásbeli áriában tapasztalt ijesztő memóriazavar is alátámasztott.

Kesselyák Gergely a nyitány második felétől számítottan biztonsággal fogta össze együttesét, de a színpad korrekt és minőségi kiszolgálásán túl nem tett sokat hozzá ehhez a rendkívüli estéhez.

Mozart: Don Giovanni; Schrott - Kolonits
fotó:© Rákossy Péter






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.