Bejelentkezés Regisztráció

Interjúk

„Amit eljátszunk, azt játsszuk el tisztességesen” – interjú Ókovács Szilveszterrel, a Magyar Állami Operaház főigazgatójával

2015-04-07 20:08:47 - zéta -
„Amit eljátszunk, azt játsszuk el tisztességesen” – interjú Ókovács Szilveszterrel, a Magyar Állami Operaház főigazgatójával

Ókovács Szilveszter Néhány hete múlt két éve, hogy a Magyar Állami Operaház főigazgatójává nevezték ki Ókovács Szilvesztert, aki azt megelőzően másfél évig kormánybiztosként irányította az intézményt. A félidőhöz közeledve úgy láttuk, elérkezett az ideje némi áttekintésnek, a tapasztalatok leszűrésének.

   - Az Operaház elkövetkezendő évadának sajtótájékoztatóját nagyon impozáns számsorral zártad. Néhány számot kiemeltem ebből a sorból, kérlek, fűzz hozzájuk némi magyarázatot. Az első szám a listán a 9,3 milliárd Ft, ez a színház idei költségvetési támogatása. Mire elegendő ez az összeg, és hogy viszonyul a jöveteled előtti időszak támogatásához?

   - A Magyar Állami Operaház költségvetési sora 2011-ben 5,4md Ft-os előirányzatot tartalmazott, ebből néhány százmillió bizonytalan volt a nyáron. Augusztus végén érkeztem a hiányzó összeggel, viszont a megbízásom része volt az Opera új pályára állítása. Nem mondom, hogy minden üteme kiérlelt volt a tervnek, azt sem, hogy némelyik elem sorrendjét utólag nem cserélném meg, de a vízió, a cél határozottan megjelent a miniszterelnökkel való beszélgetésben. Tudtam, mit akarok, s hogy ezek a változások képesek lesznek kiszolgálni a kormányzati elvárásokat. Üzemanyag nélkül viszont nem megy, én pedig huzamos támogatást kértem, mert egyrészt az átalakítások az első ütemben mindig több forrást követelnek, másfelől pedig az Opera új céljai többe kerülnek a régi megszokott működésnél. Amit én tudtam ígérni, hogy évek alatt, de egy cikluson belül lecseréljük az avítt repertoár nagy részét, hogy sokkal több fiatal magyar művésznek adunk lehetőséget (nemcsak énekesnek, de alkotónak, karmesternek is), szélesítjük a nemzetközi jellegét a működésnek. Ehhez nagyobb előadásszám, ahhoz egy másik színház, mindehhez pedig több támogatás kellett. Az idei szám 9.3 valóban, és jövőre 10 fölé kell kerülni, természetesen milliárdokban.

   - Mennyi program van e szám mögött valójában?

   - Hogy ez mire elég? 2.400 programra 20 helyszínen, 61 bérletfajtára, 33 kisebb-nagyobb premierre, 120 magyar énekesre, még mindig 100 magyar táncosra, újra feltöltött tripla zenekarra és dupla énekkarra. És bőven kétszerannyi nézőre, mint korábban, a sajátbevétel megkétszerezésére, a társadalmi jelenlét megsokszorozására. Csak szociális vagy családalapú programból több mint negyvenet működtetünk, kiadványaink vannak, lemezeket veszünk fel. Sokkal több munkával sokkal nagyobb eredmények látszanak, és mindennek csak egyik, bár nem nélkülözhető eleme a költségvetési támogatás. Összességében pedig továbbra is az a cél, amit 2012 novemberében írtam a pályázatban: 2018-ra el kell érnünk azt a valós értéket, ami a 2001-es kormánydöntésben született. Akkor 6,4 milliárd Ft került jóváhagyásra, s ennek valós értéke ma 12 mrd Ft lenne. 17 éves finanszírozási gödör szélére kell kikapaszkodnunk – és onnan jöhet az érdemi felzárkózás, de immár rendbe tett infrastruktúrával.

   - Ez a szám már kényelmesen lehetőséget biztosít arra, hogy a sajtótájékoztatótok helyszínéül szolgáló ún. Eiffel-bázis is beinduljon. Miért van erre szükség?

   - Először is: nem tudunk hol normálisan próbálni. Az nem állapot, hogy az ország legnagyobb színháza kölcsönlyukakba bújik, hogy béreljük a Tivolit, amíg fűthető volt, a Bárkát, a Kerepesi úti Honvéd-laktanyát. Nekünk nem adatik saját, méretarányos próbaszínpad? Novemberben még a kolozsvári Román Operának is járhattam abban a próbatermében, amely alatt valós zenekari árok húzódott… Hihetetlen, hogy 130 éven át ez így mehetett, bár Bánffyék idején a negyedik emeleti festőműtermet kettéosztották, és a nagyobbik feléből próbaterem lett, s felette a tetőteret beépítették festőteremnek. Ám utóbb ez is megszűnt, visszaalakult, miközben a próbaigény egyre növekszik, tehát ugyan másképp is el tudnám képzelni a napjaimat, de egy olyan fejlesztésbe kell fognunk, amely nem is csak erre, hanem számos más problémánkra egyszerre jelent megoldást. Hisz az sincs rendben, hogy az Operaház épületében asztalosműhely működik, hogy nincs megfelelő méretű balett terem, háziszínpad, gyakorlószobák, beéneklőhelyek, karmesteri szoba vagy sztáröltöző. És az sem az állami vagyon gondos kezelése, hogy Pest megye számos pontján magánraktárakban tároljuk a tízmilliárdos értékű produkciós készletünket hóban-fagyban, ráadásul az alumíniumtárgyak el is tűnnek. Ideiglenes plusz varrodánk van már a Kenyérmező utcában, ugyanakkor hiányzik egy kórusterem és egy alkalmas zenekari próbahely is, természetesen a Jókai utcai centrum megtartása mellett. Ha viszont mindent egy helyre telepítünk, és egyúttal a díszletszállítást is tengeri konténer-rendszerre állítjuk át, s mindez még egy új kamarajátszóhely megszületését is jelentheti, ráadásul megment az enyészettől egy az Operaházzal azonos időben készült, gyönyörű ipari műemléket, az minden költés dacára win-win szituáció lesz.

   - Milyen a helyzet a nemzetközi összehasonlításban?

   - Ha tehát az egymásra épülő projektek nyomán – a nemrég átadott Értékesítési Centrum után – az Eiffel Műhelyház megnyílik, a Jókai utcai zenekari próbaterem komfortosabbá válik, a Hajós utcai Üzemház korszerűsödik, az Operaház pedig új strangokat, felújított nézőforgalmi területeket, újrahangolt akusztikájú nagytermet, XXI. századi alsó- és felsőszínpad-technikát kap, gyengeáramú rendszereket telepíthetünk bele, a felszabaduló tereknek új funkciókat adhatunk (lásd a fenti hiánylistát), és a Ház külsejét is megtisztítjuk, akkor infrastruktúrában a párizsi, berlini, bécsi operaházakhoz viszonyítva nagy különbség már nem lesz. Az viszont fennáll és még sokáig így is marad, hogy ezeken a helyeken ma minden este legalább egy nemzetközi topkategóriás énekes vagy karmester megfordul, de gyakran kettő, és nem ritkán három. Ezt mi nem tudhatjuk kigazdálkodni, ennek a kerete (mármint a napi 1 topkategóriás énekesé) legalább plusz 2 milliárd Ft lenne évente, miközben a saját művészeink és dolgozóink némely csoportjának illetményét is emelnünk kellene. Mégis, ha 2018-ra minden összejönne, 15 milliárdos mérlegfőösszeggel azt mondom, hogy a 100 millió euró alatti szubvencióval bíró, ugyanakkor bő 100 millió eurónyi saját bevétellel rendelkező Opera de Paris 25%-án leszünk finanszírozva, a teljesítmény ennek mégis a háromszorosa lesz. Az, ugye, mindenki számára világos, hogy milyen elképesztő különbség dacára tudunk adott esetben felnőni az európai top kategória közelébe…

   - A következő szám szintén beszédes: 550 ezer néző. Elég régen dicsekedhettek operaigazgatók ekkora számmal…

   - A statisztikák szerint az 1950/51-es szezon egymillió néző hozott, ami nyilván soha meg ne ismételhető, legfeljebb egy nem kívánt, újabb totalitárius rendszerben, amely gyanítom, nem állna meg az „operával terrorizálás” elég szoftnak ható eszköztáránál… Az Ybl-palota 1984-es újranyitása közvetlen közelében voltak hasonló számok, mint a mostaniak, az utolsó 25 évben már nem – ugyanakkor az előadásszám negyedszázada még az évadonkénti 500 közelében járt. Ezt ma már lehetetlen és értelmetlen is volna kitűzni, úgy értem, nagytermileg.

   - Az OperaKalandban 77 ezren vettek részt. Hogy értékeled ezt a programot?

   - Az íróasztalon úgy nézett ez ki, hogy a kilencedikes korosztályra lehet leginkább hatni. Egyeztettünk pedagógusokkal, és magunk is úgy gondoltuk, hogy ők már nem általános iskolások, nem vagánykodó nyolcadikosok, hanem többnyire egy új iskola és iskolatípus legkisebb diákjai, és habár mentálisan már érnek, még messze vannak az érettségi és a pályaválasztás nagy koncentrációt igénylő éveitől. Őket céloztuk meg. Ezen évfolyamban 70-75 ezren tanulnak minden évben. Négy sorozat ment le eddig, a Hunyadi, a Háry, a Színigazgató/Mario és a Szerelmi bájital – és megvan az áhított csaknem nyolcvanezres létszám. Csakhogy összesen van meg. Hiába hívunk mindenkit, nem mindenki jön, pedig a nagyarányú MÁV-kedvezményt és a 215 Ft-os BKK-napijegyet is körészerveztük az OperaKalandnak. Azonban így is hatalmas siker, hogy képződött egy 300 középiskolából szőtt network, visszatérő diákjaink vannak, és a következő évadtól egy újabb meglódulást várunk. Részben, mert a West Side Story és a Varázsfuvola megy majd ősszel-tavasszal, s azért is, mert a programirodát vezető kollégánk, Dr. Kiszely Noémi állhatatosságának is hála, akkreditált képzés lett az OperAkadémia, amelyben a Kaland diákjainak tanárait fogjuk képezni, ugyancsak az Erkel Színházban. Most már tudjuk, mennyi múlik a szaktanárok hozzáállásán.

   - Az OperaKaland darabválasztásainál mennyire szempont, hogy a gyerekek hogyan tudják megérteni a produkciót?

   - Szinetár Tanár úr Varázsfuvolája közérthetően dolgozza fel a történet mesesíkját, és utalgat a mögöttes humanitásra is, tehát oldtimer előadás, de jó kompromisszum, míg a West Side Storyt Novák Péter csökönyösen fiatalokkal rendezi, egész pontosan tini táncosok lesznek a színpadon, a mi érett, és operaénekesi fogalmak szerint fiatal művészeink mellett. Bernstein ugyan dédapjuk lehetne a mai középiskolásoknak, de műve egyszerűen nem tud megöregedni! Azért is használtuk a mű bevezető dzsesszmuzsikáját a rádióreklámoknál, mert ritka az a klasszikussá vált zene, amely eközben ennyire mai is marad! Anno a Színigazgató és a vele egy programban műsorra került Mario és a varázsló talán a kelleténél merészebb összeállítás volt, úgy éreztem, hogy a Mario miatt magyarázkodni kényszerülünk, holott a novella a középiskolai tananyag része. Ha volt időm, mindig átmentem, és a szünet végén, a Mario előtt elmondtam, hogy az a fiú nem ölni jött, bár töltött pisztoly van nála. Passzív a darab jó része alatt, és nagyon meg kell alázni ahhoz, hogy lőjön: tehát a zenében és a színpadon is fel fog épülni az indíték. Persze az előadások előtt óravázlatokat, videófájlokat küldünk a tanároknak, hogy felkészülhessenek arra, mi várja a csoportot, és utánkövetés jelleggel videópályázat zárja a Kalandokat. És ma már tudom, hogy kell valaki, aki felvezeti az előadást – mindig, minden alkalommal.

   - Volt egy olyan számod, hogy 1100 Nagyköveti Prezentáció, ez is a jövő generációjáról szól. Amikor legutóbb beszélgettünk, még a pályázati kiírásnál tartottatok. Hogy vált be a rendszer?

   - Szerintem jól, bár innen nehéz naprakészen követni a munkát. Fontos visszajelzés, hogy a művészek, Pitti Kati, Sánta Joli, Laczó Andris vagy Bátori Éva, aki a program szakmai felügyelője, nagyon szeretik csinálni. Kapom a pozitív visszajelzéseket, levelek jönnek, nincs hét, hogy valamilyen helyi újságban ne írnák meg büszkén és hálásan, hogy operaházi művész járt náluk.

   - Volt a nagyköveti rendszer megalapításának egy kimondott hátsó szándéka is, hogy általa kifutást biztosítotok tisztességben megőszült művészek számára.

   - Nagyon is tiszta szándék volt az, a közalkalmazotti létből átvezető programot szerettem volna létrehozni, amely avatott tagok hiteles és hasznos munkáját jelenti. Az első pályázatot nyert csapat három évet tölt Nagykövetként, ők törték az utat, azután viszont komolyan kell vennünk, hogy az öregségi nyugdíj korhatárát elérve váltani kell. Tehát nyilván nem fog senki számára örökké tartani, hiszen mindig lesznek új belépők, de aki kiemelkedőt nyújt, és korhatár alatti, akár még folytathatja is.

   - Ez összefügg azzal is, hogy ma már a magánénekesek nem fizetésért dolgozó társulati tagok, hanem adott előadásra és szerepre szerződött művészek. Mennyire jött ez be?

   - Fájdalmas, de elkerülhetetlen lépés volt. Határozatlan idejű közalkalmazotti szerződéssel a színház szociális intézménnyé válik a szólisták szempontjából. Harmincnégyen voltak akkor, és az első évben mindenkivel szemben tudtam tartani az ígéretet, hogy velük a későbbiekben is szerződést kötünk. Azóta nyilván van, akinél ez kifutott, vagy „elkopóban van”, többen közülük Nagykövetek lettek. Elsöprő többségük ma is színpadon van, ugyanakkor a vezetőségnek nincs az a kötelezettsége, ami korábban, hogy bármi áron muszáj felléptetni őket.Az Operában generációváltás történt, nem is egy, hanem a „dugulás” felszámolása után rögtön két új nemzedék áramlott feljebb, vagy egyáltalán az intézménybe. Attól, hogy a Kolonits Klára, Gál Erika, Fekete Attila, Létay Kiss Gabi nevével is fémjelezhető generáció a pályája zenitjére került, olyan és akkora számú kitűzést kap, amely ennek a státusznak megfelel, a Szegedi Csabától, Sáfár Orsitól Balga Gabin át egész az újdondászokig, Vörös Szilviig és Kálnay Zsófiig ívelő ifjabb korosztály is teret és terhet kaphatott. És mindettől még senki és semmi meg nem kérdőjelezi Sümegi Eszter vezető szoprán szerepét, akinek ez a Ház az első munkahelye volt.

   - Azért nagyon változó a kép egyénenként…

   - Nyilván nem egyforma a helyzet, hiszen van, aki akkor is és most is főszerepekben lép fel legalább annyi előadásban, mint korábban. Míg vannak olyanok, akik teljesen eltűntek – ugyanakkor náluk már nem volt meg az intakt hang, és senkiért sem tartottak tüntetést. Az „ezerfejű szörnynek” is becézett közönség pillanatok alatt átszokik, ha minőséget kap, és új kedvenceket választ magának – ez valamennyiünk számára örök tanulság. Nem olvasok fórumokat, de egy Google-találatkezdősorában annyit csak megpillantottam, hogy „Ókovács mindig ugyanazokat a kedvenc énekeseket osztja be az előadásokra”. Azon túl, hogy a szereposztások kapcsán a művészeti és a főzeneigazgató, illetve a művészeti főtitkár érintett leginkább, mögöttük állok, és örülök ennek a véleménynek. Mert valójában létezik a társulatiság, erről három-négy éve rengeteget beszéltem, csak sokkal könnyebb kiesni belőle. De az nem esik ki, aki karbantartja magát, és nem vállal a kelleténél többet vagy nehezebbet operai munkája mellett, nem amortizálja le a magát. Azt a tehetséget szomorúan nézem, aki számos operaházi elfoglaltsága mellett egyszerre készül premierre Győrben és Szegeden… Van tehát társulat, a foglalkoztatott mintegy százhúsz magyar énekművész fele gyakran, sokat és fontosat énekel. Nagyon kevés van közöttük, akinél előfordul, hogy hónapokig nem kell bejönnie, de ilyen korábban is előfordulhatott. Más a helyzet a specialistákkal, mert milyen gyakran kell egy mély alt vagy egy koloratúrtenor?

   - Nagyon sok múlik azon, hogy ki áll a színpadon. Ki a végső felelős a szereposztások elkészültéért?

   - Az első szereposztási javaslatot a művészeti igazgató jegyzi, nyilván együttműködve a művészeti főtitkárral, az intézmény művészeti tanácsadójának, kikéri a korrepetitorok véleményét is. Az intézményi felelős tehát Anger Ferenc. A főzeneigazgatónak, Halász Péternek elsősorban a saját darabjaiba van beleszólása, de minden vágya neki sem tud teljesülni. Előfordulhat, hogy valakit nagyon szeretne, de az illetőt nem tudjuk egy párhuzamos produkcióból kiengedni, vagy ha külföldi, nincs pénz rá, vagy nem tud jönni. Kompromisszumot kell kötni, sokat, okosan. A végén a javaslat hozzám kerül, nyilván nekem is vannak meglátásaim, tehát a felelősség végül is engem terhel. Minden előadást monitorozunk, ezt időnként összenézzük, készülnek írásos jelentések is az előadásokról. S ha minden együtt van, akkor a Soós Emese vezette Művészeti Titkárság elkezdi vizsgálgatni az ütközéseket. Ilyenkor még mindig előfordulhat, hogy az egyeztetéseknél problémák adódnak, egyes művészek kieshetnek, akiket pótolni szükséges. Ez az aprómunka hatalmas feladat a tervezésben. És persze vannak a hiányszerepek, amelyekre nincs elég jó énekesünk. Ha nincs is akkora utánpótlás gond még az énekesek terén, mint a magyar balett esetében, fontos tudni, hogy néhány év múlva nem lesz, aki majd Bánkot, Ottót, Petúrt, Tiborcot, Hunyadit, Garát énekeljen. Fontos a zeneiskolák, a zeneművészeti karok, a Zeneakadémia, a vidéki többtagozatos színházak és Kolozsvár szerepe, mert főleg férfihangokból legalább azt a „felhozatalt” kellene biztosítani, amely az emblematikus magyar műveket idiomatikus magyarsággal, a Magyar Állami Operaházhoz méltó hangminőséggel képes megszólaltatni.

   - Többször találkozik a néző olyan helyzettel, hogy mondjuk Kaspar basszbariton szólamát A bűvös vadászból és A bolygó hollandi mélybasszus szerepét ugyanaz a személy énekli – egy héten belül.

   - Érdekes, számomra lágéjánál és jellegénél fogva Daland inkább basso cantando, hiába német szólam, és ha Palerdi Andrásra célzol, szerintem mindkét szólam jó helyen volt az ő torkában.

   - A másik észrevétel, hogy időről időre felbukkan egy sor külhoni művész, akik egy-egy szerepre jönnek, de ők nem mindig hozzák a várt minőséget. Hogy konkrétumot is mondjak, a már említett Bolygó hollandiban a címszereplő vagy Erik alakítója finoman szólva sem okozott felhőtlen élményt. De hasonló tapasztalat volt az idei Parasztbecsület/Bajazzók sorozatban is…

   - Ez mind külön történet. A bolygó hollandit a korábbi (az én időszakom előtti) tervek mentén hoztuk ki, a címszereplő kényszermegoldás volt, hisz nem volt rá két magyar énekesünk. A tenoristával még Kovalikék kötöttek szerződést, őt szerintem Balázs sem hívná vissza, mi se tettük. Annak viszont örülök, hogy kétéves esetet említesz, mert azért nem általános az eset.

   - Nem is annyira konkrét nevek a lényegesek, hanem az a vissza-visszatérő jelenség, hogy megjelenik egy ismeretlen külföldi név és a közönség csalódik. Nem mindig, de előfordul…

   - Remélem, hogy nem sokszor. Nincs végtelen mennyiségű pénz, mint Münchenben, Bécsben, és előfordul kényszerhelyzet. A Bajazzókban nem volt második Toniónk, az eredetileg tervezett Szegedi Csaba Klagenfurtban volt lekötve abban az időben, valamiért Kelemen Zoli sem ért rá. De a másik oldal is említsük meg: a Kéjenc és az Ariadne szopránvendégei, az elmúlt évek Gurnemanzai, Cura mint Cavaradossi és Otello, Ambrogio Maestri az abszolút élvonalat képviselik, Angela Gheorghiuról nem is szólva. Jövőre Anna Kampe, Evelyn Herlitzius, Ildebrando d’Arcangelo, Roberto Aronica, Stuart Neill, BrynTerfel fog fellépni, csak aki gyorsan az eszembe jutott. Szóval, jövőre sok vendég lesz és jók is. Alapvetően férfiénekest hívunk, abból kevesebb van itthon ezen a szinten. De mondok egy másik jelenséget: Ivan Magri egészen kiváló herceg volt a Rigolettóban. Ráadásul kimondottan jó csapatban énekelt úgy, mint egy félisten, de a közönség még az Erkel Színházban sem rajongott érte. A második felvonásbeli áriáját szolid taps fogadta, pedig az a tenorok próbaköve. A La donna e mobile briliánsan hangzott el, arra már volt egy kis lelkesedés, de tartok tőle, hogy inkább a szám ismertségének szólt. Ilyenkor az ember ül és kérdezi: Emberek, van nektek fületek?

   - Elindult az OperaTrezor program. Sorban adjátok ki a magyar szerzők operáit és majd sor kerül egykori neves előadások felvételeire is. Ugyanakkor még az Opera Shopban sem lehet kapni őket.

   - Ebben hamarosan változás lesz, a kis bolt, amit említesz, nem az Operáé. Hosszú előkészítés után a két – használaton kívüli – oldalcsarnok megnyílik, a Dalszínház utcai oldalon lesz az Opera Shop, a Hajós utcában pedig kávézó. Ott már biztosan lehet kapni ezeket a termékeket. Elkészült már A tenor felvétele, Dohnányi operája és Erkeltől a Dózsa György, megjelentetjük Dietrich Fischer-Dieskau Erkel színházi dalestjét, megvan Cziffrával a Bartók-zongoraverseny, melyet az 1956-os forradalom előestjén adott, szintén az Erkelben, s lesz egy Udvardy 100 CD is a művész szinte ismeretlen felvételeiből. Archív előadásaink közül először egy fantasztikus Anna Bolenával lépünk színre, Szűcs Márta, Gulyás Dénes, Kováts Kolos főszereplésével, Erdélyi Miklós vezényletével – a premier hangjai szólnak újra. Évente egy-egy régi produkcióval jönnénk ki. A magyar alapművek sorozatban lesz egy új Sába királynője és készül majd – operai hangokkal – egy új, tévés Csárdáskirálynő is, amely egy dokumentumműsor és egy koncertelőadás érdekes mixtúrája lesz.

   - Amikor legutóbb beszélgettünk, említetted, hogy készül az operai adatbázis. Ennek első lépcsője a tavalyi Árnyék nélküli-premierhez kötődve az eddigi Strauss-előadásokat vonultatta fel. Hogyan tovább?

   - Ez még hosszabb munka lesz. Közben rájöttem, hogy nem a lépcsőházban kell ezzel előjönni, hanem óhatatlanul azt kell megtenni, amit most a Scala is megcsinált: kirakni a honlapra az összes infót a múltról, adatlapszerű lekérdezéssel.

   - Két aktualitás: a Bánk bánban kicsit fű alatt visszakúszott a Rékai-Nádasdy féle változat. Milyen koncepció húzódik e mögött?

   - Őszinte leszek: néhány esetben az átdolgozás jobb, mint az eredeti. Puccini is ötször átdolgozta a Pillangókisasszonyt és azt játssza az egész világ.

   - De azt Puccini dolgozta át…

   - Egressy Béni legendásan rossz prozódiáját nagyon nem jó hallgatni. Hamarosan lesz új Bánk bán rendezés, de nem gondolom, hogy addig is az ős-Bánkot kéne játszanunk, a helyettesítést sem könnyíti meg. Más dolog a zenetörténet és más a napi igények kiszolgálása – ráadásul létezik a konzsenialitás is: Nádasdyék Bánkja nem hinném, hogy csak az én számomra lett tökéletes. Gondoljunk csak bele, hogy a Figaro vagy a Don Giovanni hány áriáját hagyják ki a művek szinte minden előadásán? Most volt egy vita, a Jenufa egy jelenetét a világon mindenütt húzzák, mi is így adjuk, marad is így. Vagy említsem a híres Richard Strauss-anekdotát, aki felháborodott, hogy Pesten a húzás nélküli Elektrát kellett vezényelnie? Nem a zenetörténészeknek játszunk elsősorban, de amit eljátszunk, azt játsszuk el tisztességesen.

   - A friss Rajna kincse bemutatótok is hagyott némi bizonytalanságot a nézőben.

   - Olvastam a kritikát. Nos, azzal egyszerűen nem tudok mit kezdeni, ha nem tudnak különbséget tenni az Operaház és a Müpa akusztikája között. Természetesen az egyik zeng, és mindent nagyobbnak, teltebbnek mutat, a másik pedig sokszor pőrére vetkőzteti a sztárokat is. Személy szerint a legjobb akusztika az Erkelben van, amely színház se bruttót, se nettót nem csinál az énekesből vagy a zenekarból, hanem a konkrét hangot torzításmentesen viszi el a füledig, akár ha a terem legvégében is ülsz. Tehát pl. Németh Judit két Frickájának, vagy Kálmándi Misi Wotanjának értékelésekor a két teremválasz közti különbséget nem említeni szerintem hiba. Azonkívül ha valaki mélyre ment a Ring értelmezésében, akkor az M. Tóth Géza volt. Másfél évvel a premier előtt már tudott mindent, rengeteg közbülső prezentációt készített, ami nem szokás. Azt sem értem, miért lepődünk meg a társadalokritikai olvasat újólagos feltűnésén, hisz az nem Patrice Chéreau találmánya, hanem Wagneré. Sőt, a Buddenbrook-ház típusú családregények felületes olvasatán (a szereplők viszonya, a család sorsa) kívül ez az egyetlen olvasat: a forradalmi Wagner, a társadalmi igazságtalanságokat élesen látó Wagner akkor sem tűnik el, amikor idősebb korában, immár beérkezetten, jólétben és királyi kegyben alkot. Amiről beszél, az érvényes. Még egy apróság: a Rajna kincse minden hangja lúdbőrzést okoz, de a humort is vegyük észre. Alberich átkát maró gúnnyal illeti Loge, az pedig Géza humora, hogy ebben a technokrata világban bár sokféle csoda létezik, minden be is dögölhet: a ködsüveg béka-üzemmódja speciel lefagyott. Sokan nevettünk, több este is éreztem, hogy értik. És fokozottan szeretném azt kérni, ami a Momus-kritika végkicsengése is: adjatok bizalmat ennek a Tetralógiának, Schörghofer dicséretes munkája nem takarhatja el a wagneri erdőt, legfeljebb arra mutat rá, mennyire szükség volt egy újszerű rendezésre, amely felszabadította az operairodalom legnagyobb művét a nálunk még mindig dívó külsődleges, mitologikus stílus alól.

   - Idézek a Muzsika egy friss kritikájából: „Kolonits Klára készen áll egy sor nagy bel canto szerepre, helyesebben készen várja, hogy a Magyar Állami Operaház repertoárján megjelenjenek a bel canto operatörténeti korszakának máig népszerű darabjai…” Mit mond erre az operaigazgató?

   - Ha most látna minket az olvasó, akkor azt a régi gesztust játszanám el, amikor az ember lehúzza az alsó szemhéját… Ez most komoly? Tényleg hiányos a repertoárunk? Hatvanhárom féle előadást játszunk a most kifutó évadban, jövőre 77 mű hangzik el. Nincs a világon ekkora paletta egyetlen intézménytől. Akinek ezzel tényleg baja van, az 2011 előtt – vagy bármely más intézményben a világon – milyen rosszul érezhette magát? Egyébként játsszunk bel cantót, vegyük számba csak az elmúlt éveket, és álljunk azon a talajon, hogy elsősorban az a fontos, hogy annak a operai stílusnak remekművei elhangoznak-e színházainkban? Tehát: Florez revelatív áriaestje, Gruberova őszi hatalmas, szinte hihetetlen sikerű Lammermoori Luciája mellett a Szerelmi bájital tavaly is vagy 15 előadásban ment. Ősszel jött a Csengő, utóbbit folytatjuk, a kolozsváriak Ory grófját és a pécsiek Bájitalát meghívtuk tavaly, miután az utóbbi években is ment a Nádasdy-féle régi. Jövőre mutatjuk be a Gördülő Operában eddig vitt új Don Pasqualét az Erkel színpadán, a szintén minden évben kijövő Sevillai-sorozatnak pedig épp most lett vége – júniusban újra játsszuk, Japánban. És habár sokkal jobban eladható e korszakból a vígopera, sokan emlékezhetnek a Sümegi Eszter főszereplésével megvalósult múlt évadi Norma-előadásra is. Ezen kívül számos további gálaest lesz, amin szintén belcanto hallható majd. Egyébiránt: ha lenne egy sor új bel canto bemutatónk, akkor most azt kérdeznéd, hogy kortárs darabot már nem is mennek? És a franciák hova lettek? És a szlávok? Vagy barokk művek? Még egy év, és bővül a bizonyos triász repertoárja, addig is a Bellini-Rómeót éppen Klári énekli majd el. 2016/17-ben érkezik egy vadonatúj Lucia-produkció, azután egy esztendővel pedig, a félezer éves reformációs jubileumon mindkét nagy protestáns tematikájú belcanto darab színre kerül, valódi és saját produkcióként – és ezzel ki is tágul a szerzői kör ugyebár, Meyerbeer irányába. A kiadás előtt álló Anna Bolenáról már beszéltem. Nem gondolnám, hogy szégyenkeznünk kell. És még egy gondolat: a barokk/preklasszikus vonal remélem, feltűnően erősödött meg, az egy szem – produkcióként a régizenéhez nem is sorolható, egy szem Xerxes mellett –Rameau-tól Gluckon, Bach két passióján át idén Vivaldiig, jövőre Purcellig jutunk, azután még tovább. És van egy kissé rejtettebb, 8 éves szakadatlan vonal az elmúlt három és a következő öt szezon műsorában: a francia opera 8 szerzőjének 8 csúcsdarabja. Eközben 2013-ban 14 Verdit vettünk műsorra, mostantól épül a Ring, a 2016/17-es szezon a történelmi és kortárs magyar művek bűvkörében telik, iratunk darabokat, gyermekoperákat, jövőre két nemzetközi kortárs nagyágyú művét is kitűztük. A jövő májusi Shakespeare Feszten pedig 17 különböző adaptáció hangzik el, ami hatalmas munka lesz, de végigenni ezt az étlapot életre szóló élmény lesz, ezért is adjuk meg a lehetőségét 400 diáknak plusz a tanáraiknak. Egyébként meg ott az új Kalendárium minden eddiginél bővebb tartalma: akinek ennyi jó kevés…

   - De pont ez az, hogy soha nem látott mértékben megemelkedtek a bemutatóitok száma – nagyon dicséretesen. Én 1976 óta járok ide és volt, hogy öt év alatt nem volt ennyi premier…

   - Ja, és volt egy hatprodukciós Richard Strauss sorozat zsinórban, el ne felejtsem, amilyet még a hozzá szorosan kötődő városok, Drezda, Lipcse vagy München se kockáztattak meg az ünnepi évben, megkoronázva az Árnyék nélküli asszony magyarországi bemutatójával. Ne aggódj, kérlek Te se, higgyétek el, hogy szívből csináljuk, nem valamiféle termelési értekezlet számaira gyúrunk. Élvezze a Momus közönsége is a széles kínálatot, a megújult törzsdarabokat és a különlegességeket, a minden évben új szempontot nyújtó tematikát. Túl vagyunk a szervezeti átalakításon, a marketinges újrapozícionáláson, az Erkel újranyitásán, a közönség megduplázásán, a jegy- és bérletrendszer átalakításán, a támogatói kör megszervezésén. A mostani meg a következő két szezon a repertoár megújításáé. Közben érkezik alánk az infrastruktúra, jön az Eiffel, aztán jön az Operaház renoválása. 2018-ra minden változás szinkronba ér, onnantól szellősebb, komfortosabb, a mainál is magasabb színvonalú működést ígérhetek. Amúgy pedig tényleg nyugalom, végig van ez gondolva.






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.